Communio, 1994 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1994 / 1. szám - Hit a teremtésben - Balthasar, Hans Urs von - Gál Ferenc (ford.): Teremtés és Szentháromság
TEREMTÉS ÉS SZENTHÁROMSÁG 5 hetett a történeti Jézus személyében, hanem legfeljebb őrá irányítva. A bibliai világképben, amely az emberré levéssel való belső összefüggést csak az ószövetségi történet számára ismeri el, az egyetemes evolúcióval szembenáll egy ellentétes irány: az, hogy a pogány világban a Teremtő megismerése helyett kialakul egy gyakorlati fel nem ismerés és „Isten igazságának hazugsággal való felcserélése” (Róm 1,28). A zsidók történetében pedig az önmagában jó törvénynek olyan felhasználása, amely valójában a bűnt szaporította (Róm 3,20). Bibliai szemléletben a Szentháromság kinyilatkoztatója, Jézus, úgy jelenik meg, mint akit nem fogadnak be, sőt elvetnek és mint bűnöst keresztre feszítenek. De ugyanakkor ő a világ teremtése óta előre elrendelt Bárány, aki drága vérével meghozta a kiengesztelődést (lKor 1,19 kk), ő a szeretett Fiú, akinek vére árán nyertük el a megváltást, s őbenne választott ki bennünket az Atya, hogy gyermekeivé fogadtassunk (Ef 1,4-7). De ennek a megállapításnak az ellenkezőjét is hallhatjuk: hogy a teremtés kezdettől fogva Isten Igéjében valósult meg, az önmagában is ésszerűnek és célra irányuknak tűnik. A véges és korlátozott lét megvalósítása nem puszta tett, hanem már önmagában is - eltekintve a beteljesedéstől - az abszolút létezőnek az önkimondása, megnyilatkozása és önmagának a feltárása. Ez benne van abban a kijelentésben, hogy az Atya mindent Igéjében, Fiában teremtett, aki dicsőségének ragyogása és lényegének képmása (Zsid 1,3), bár ez önmagában csak sztatikusan jelzi azt, amit Isten tett. Az Ige (a Szó) - azzal a teljes jelentéssel, amit tartalmaz, azért „igaz”, mert ő egyúttal a Fiú, akit az Atya szeretettel szül, tehát jó és szép is, mint dicsőségének ragyogása. A világ négy transzcendentális sajátsága (az igaz, egy, jó és szép) attól van, aki egyszerre szól, nemz és kisugároz. Ezért már a kezdet kezdetén, amikor még nincs szó háromságról, van egy Ígéret (dinamikus tényező), s ez ott válik foghatóvá, ahol a központi teremtmény, az ember úgy jelenik meg, mint Isten képmása és hasonlata (Tér 1,26-27; 5,1). Itt egyúttal kiviláglik a teremtés értelme: a kapcsolat Istennel, a vele való párbeszéd és az ember tevékenysége, mint a teremtő aktus analógiája. A teremtménynek ezt a belső, lényegi sajátságát nem szabad tudatlanra venni. Csak így érvényes a Teremtő megállapítása, hogy amit alkotott, az „nagyon jó” (Tér 1,31). Még akkor is, ha ez a mű a következő történetben ettől a jóságtól, a
