Communio, 1994 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1994 / 4. szám - Isten örök Fia - Spaemann, Robert: A relativizmus zsákutcája
50 ROBERT SPAEMANN helyettesíthetők más, fölcserélhető valóságokkal. Napjainkban van egy észak-amerikai filozófus, Richard Rorty, aki propagandát folytat, hogy ezt a fajta társadalmat népszerűsítse. Az ő vélemyénye szerint olyan társadalomra van szükségünk, amelyben egyetlen realitást ismernek el: a fájdalmat és a jó közérzetet. Ennek a társadalomnak az embere következésképpen egész pontosan az, ami a Nietzsche által leírt utolsó ember. Tehát a nihilizmusnak valamilyen új formájával állunk szemben? Igen, de ezt a banális nihilizmusnak kell neveznünk. Hajdan heroikus nihilizmus volt jelen a társadalomban, ma banalizmus a mi nihilizmusunk. Ez pedig nagyon veszélyes dolog, pl. a jelenlegi ifjúság körében szélesen elterjedt a hajlamosság az erőszakra. Már nem arról van szó, hogy az erőszakot valamilyen történeti célkitűzéssel igazolnák, mint pl. valamikor a balos mozgalmat, ma az erőszak valamiképpen játékos jellegű. Ha azt kérdezzük egy fiataltól, hogy miért olyan erőszakos, akkor nevetve fogja rá válaszolni, hogy: és miért ne? Az iskolában az ifjúság már nem érdeklődik különösebben a társadalmi felemelkedés, a haladás eszméje iránt, amit még bizonyos professzorok, akik továbbra is baloldaliak, vallanak és népszerűsítenek. Más a helyzet. A semmi az, ami a vonzó, az eredmény pedig már nem számít. Valóban bűncselekménynek tűnik számomra, hogy a gyermekeket és a fiatalokat olyan relativizmusra nevelik, mint amiről itt szó van. Hiszen ez azt jelenti, hogy az életnek már nincs jelentősége. Gondolkodhat az ember különböző módon, de valamiféle paramétert számításba kell vennie. Valamiféle kritériumokat a döntései és kívánságai szempontjából maga elé kell állítania. És így kell azután kiválasztani a többi mércét is a cselekvéshez. A relativista gondolkodásban viszont a választás vak, ami a lélek halála. Nevelési összefüggésben azután ez azt jelenti, hogy még mielőtt az életet valaki elkezdené, a lelkét már megölik. A kis csoportok relativizálása A társadalmi élet úgy tűnik, egyre inkább magánjelleget ölt. Már nem dicsőség a hazáért, az igazságért élni, vagy más metahistórikus, történelemfeletti értékért vagy valamiféle abszolút értékért. Ellenkezőleg, mindenekelőtt a polgártársaknak a jóléte az, ami még elismerésre tart számot. Az egyének és a csoportok saját érdekeiket követik, a saját elgondolásaikat és a saját értékeiket, mintha az lenne a közös
