Communio, 1994 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1994 / 4. szám - Isten örök Fia - Reinhardt, Klaus - Gál Ferenc (ford.): Új utak a mai krisztológiában
36 KLAUS REINHARDT nagy vonalakban úgy lehetne jellemezni, mint „felülről kiinduló krisz- tológiát”, vagyis amely Jézus rendkívüli jelentőségét örök isteni létéből vezeti le. Őbenne a Szentháromságban levő örök Fiú lépett be az emberi történelembe. Erről a végtelenben gyökerező, hagyományos krisztológiáról írta Karl Barth, hogy olyan, „mint egy 3000 méterről lezuhanó vízesés; azzal lehet valamit kezdeni”.4 Valóban az ilyen krisztológiának nemcsak pozitív szempontjai vannak. Hogy a képnél maradjunk: Az a hatalmas folyam, amely isteni magasságból zuhan le, nem mos el minden emberit Jézusban? Más szavakkal: Az a krisztológia, amely fent, a háromszemélyű Istennél indul el, elérkezhet lent Jézus történetéhez? Komolyan lehet venni Jézus egyedi emberségét, végességét, emberi fejlődését, s főleg szenvedését és halálát, egészen a kereszten való elhagyatottságig? Igaz, az ősegyház határozottan elutasította a dokéták felfogását, amely szerint Jézusnak csak látszólagos teste lett volna. A Kalcedoni Zsinat a niceai kijelentéshez, hogy Jézus „valóságos Isten”, hozzáfűzte, hogy „valóságos ember is”. Mégis megmarad a kérdés, hogy a valóságos istenség és a valóságos emberség ebből a szempontból hogyan egyeztethető össze egymással, hiszen pl. Jézusnál hiányzik az emberi személyiség, az ő személye a Fiú én-je. A teológusok mindig is érezték a felülről kiinduló krisztológia nehézségeit, de úgy értelmezték, mint a számunkra megfoghatatlan misztérium szükséges kifejezését. Ez addig lehetséges volt, amíg az emberek tudatát egészen áthatotta a végesség, s a természetes és természetfölötti hatalmaktól való függés megtapasztalása. Amikor azonban az újkor elején megváltozott az ember felfogása önmagáról és a világról, amikor egyre jobban felfedezte nagykorúságát és önrendelkezését, akkor Isten felülről jövő Fiának alakja nem tűnt olyannak, mint aki az emberi lét boldogító beteljesedését hozná, hanem sokkal inkább úgy, mint csoda, amit nem lehet igazán az emberi élet összefüggéseibe besorolni. Így adódott a kérdés: A keresztény embernek továbbra is ki kell tartani engedelmesen az Egyház Krisztus-dogmájánál, vagy az csak egy korhoz kötött kép volt, amit az idő azóta túlhaladott, és amely nem azonos a valóságos Krisztussal? 4 K. Barth, in: Zwischen den Zeiten, 3 (1925) 246 kk.
