Communio, 1994 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1994 / 2. szám - Európa lelkisége - Spieker, Manfred - Gál Ferenc (ford.): Nemzeti tudat és vallás
30 MANFRED SPIEKER ság), a közös hagyományokhoz és ünnepekhez, amelyek mítoszt elevenítenek fel az irodalomhoz és a művészetekhez, amelyek a nemzet sajátosságát és történelmét dicsőítik vagy vereségeit gyászolják. Igyekeznek nemzeti színekben újjáírni a történelmet,8 kiszíneznek mítoszokat, győzelmeket, vereséget, hogy a népet egységbe tömörít- sék és akaratát az ellenséggel való szembenállásra hangolják. Elmehetnek odáig, hogy kiváltják mindenki harcát mindenki ellen.9 Erre elég példa a Balkán a 90-es évek elején. Különben minden nacionalizmusnak megvan a kitalált történelme. Vallás és nemzet. Lehet-e a vallás egy nemzet jellemzője vagy akár a nacionalizmus eszköze? Ha a közös kultúra egy nemzet lehetséges feltételeihez tartozik, akkor a vallás sem maradhat hatás nélkül a nemzeti tudatra. Bár lehet azt is állítani, hogy a vallás a kultúrának csak egyik eleme, de talán még több joggal lehet azt is mondani, hogy a kultúra is a vallás egyik eleme. Nem kétséges viszont, hogy az a vallás, amely az embernek nemcsak Istenhez való kötöttségét hangoztatja, szabályozza és kíséri, hanem az ember mindennapi egyéni és társadalmi életére is rányomja bélyegét, éppen ez utóbbival fejezi ki kulturális hatását. Különösen a kereszténységre érvényes ez. Jézus küldetést adott tanítványainak, hogy alakítsák át a világot, hogy a társadalmat a szabadság, a béke és az igazságosság jegyében irányítsák, hogy munkálják az egységet és a kiengesztelődést még akkor is, ha az Isten országát nem szabad összetéveszteni a földi béke és igazságosság állapotával. A keresztény hit jóval a nemzeti államok kialakulása előtt igazolta kulturális hatékonyságát. A középkor folyamán a kolostorokban már megkezdődött az irodalom, az építészet, a tudományos kutatás, a szervezett földművelés pedig javára vált az országoknak. A vallás előbb volt része a kultúrának, mint ahogy a népek magukat nemzetnek kezdték érezni, s politikai törekvéseik célját a nemzeti államban látni. A vallás akkor is része volt a kultúrának, amikor a világi és a lelki hatalom kezdett összefonódni. Éppen a XVI. századi reformáció és a XVII.—XVIII. századi egyházi fejedelemségek járultak hozzá ahhoz, hogy 1806, vagyis a német császárság megalakaulása után, a 8 A. Kiméi, in: Politische Bildung 25(1992) 9. 9 I. Berlin, Der Nationalismus, Frankfurt 1990, 55.
