Communio, 1993 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1993 / 1. szám - Az ember és az örök élet - Balthasar, Hans Urs von - Török József (ford.): Programunk: Communio
6 HANS CI RS VON BALTHASAR keresés, kutatás, perelés, és végül ítélet szükséges. Mindez nélkülözhetetlen az igazság fölfedezéséhez. Már az egyénnél is az igazság annyit tesz, mint „megkülönböztetni, hogy egység teremtődjék”; még- inkább áll ez a közösség esetében, ahol többféle szabadságnak és különböző nézőpontoknak kell utat törni egy közös és igazságos, helyes elhatározás felé. Minden az első alap szilárdságától fog függeni, melyen a bírálat és a vélemény-egybegyűjtés másodlagos eljárásai nyugszanak. Kérdezzük meg egyszerűen: mit kell feltételezni azért, hogy szabad és felelős egyének között létrejöjjön a kommunikáció? Elegendő egymás mellett élni a földkerekség közös börtönében? Ez a mi származásunk eredménye, amely megkérdőjelezi az egyén, mint független „atom” képét. Ezen felül szükséges a „közösség” a közös értelem és szabadság, vagyis olyan környezet terén, amelyet jobb híján emberi „természetnek” nevezünk? De mi ez a természet? Tudott tény, hogy a görögök gondoltak ilyen közösségre, midőn a közös természetet többé nem egyszerű eszme gyanánt fogták fel és élték meg, hanem fizikai valóságként. így volt ez a sztoikusokkal. Ez ugyanis előfeltételként megkívánja, hogy ezt az ésszerű valóságot, ami bennünket, mindannyiunkat körbevesz, isteni dologként fogjuk fel, mint a Logoszt, ami mindegyikünkben individualizálódik s amelyre az egyén hivatkozhat, elismerve, mint abszolút érvényű normát. Egy ilyen alapelv átjárhatná az emberi szellemek együttesét, megnyithatná azokat, egyiket a másik felé és megengedhetné nekik az elméleti és gyakorlati igazságban a közösséget. A közös és az egyéni jelleg, mind a kettő őseredeti és lelki természetű. A személyes szabadság és értelem nem találhatja meg gyökerét sem a kollektív tudattalanban, mert az egyedek a maguk lényegi különbségeiben nem tudnának közösségre lépni; sem a „természetben”, ami nekik egyszerűen csak a szükséges lehetőségeket és az alapanyagot szállítaná az egyéni sorsuk fölötti döntéshez, melynek bensejében mindegyikük magányos maradna. Ami nagyszerű a minden ember közötti közösség antik eszméjében, az az, hogy az ember egyszerre részt vehet konkrétan és közösségi szinten abban, ami jellegzetesen emberi, s ez a logosz, mint „szabad” értelem. Mindez csak úgy lehetséges, ha az egyének egy „szabadon” ésszerű, isteni princípium részesei, ami mindig előre jelen van, s amelynek a „szabadsága” (mint felsőbbség a kényszerek fölött)
