Communio, 1993 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1993 / 1. szám - Az ember és az örök élet - Balthasar, Hans Urs von - Gál Ferenc (ford.): Az ember és az örök élet
AZ EMBER ÉS AZ ÖRÖK ÉLET 43 lezárása annak a viselkedésnek, amelyet a búcsúbeszéd olyan egyszerűen vázol fel: „Az Atyától jöttem és a világba léptem, de most elhagyom a világot és az Atyához megyek.” Az Atyától az Ige, a Fiú jött el, hogy megmentse a világot azáltal, hogy bevonja Isten szeretetének légkörébe. Ezt a szeretetet belegyökerezteti a világba, és utána visszatér az Atyához, hogy övéinek örök lakást készítsen. És ki nem tartozik az övéi közé? Isten szellemi tettét, ránk irányuló szabad döntését Jézus átteszi érzékelhető tettbe, eljövetelébe és elmenetelébe. Érthetően megmagyarázza tanítványainak, hogy távozása nem jelent elválást, hanem ellenkezőleg, ez az előfeltétele egy bensőségesebb eljövetelnek és velünk való maradásnak. Megszűnik az a távolság, amely két testben élő földi ember között a barátságban és a szeretetben is megvan. Jézus már étellé és itallá változtatta testét, s így behatol a hívők belsejébe, mint ahogy áthatolt a zárt ajtókon. De amikor visszatér az Atyához, már nemcsak testét, hanem lelkét is nekünk adja. Amennyiben azonban ez a Lélek tőle és az Atyától származik, azért őt csak az Atyával való egységben küldheti el. János evangéliumában ezt ígéri meg: kérni fogja az Atyát, hogy küldje el nekik a Szentlelket, de ugyanakkor ő is küldi az Atyától. Így a pünkösd a Fiú istenségének igazolása is. Az Egyház kezdettől fogva vallotta, hogy amikor Jézus fölment az Atyához, akkor éppúgy részese lett a Szentiéleknek, mint az Atya, ezért áraszthatta ki vele együtt a világra. Eltávozása tehát feltétele volt annak, hogy még közelebb lehessen hozzánk, vagy jobban mondva, még szorosabban bekapcsoljon bennünket az isteni szeretet légkörébe. Erről kezeskedik az áldó mozdulat, amellyel műve befejezése után távozik a világból. Igazában nem sokat tudunk arról, hogy a bibliai kinyilatkoztatásban mit jelent az áldás. Ezért egyesek régi mágikus cselekmény emlékének tartják, amit ma mítoszta- lanítani kell, és amiből nem sokkal több marad, mint jámbor kívánság vagy valakinek Isten kegyelmébe való ajánlása. Mintha egy ember nem tehetne többet másokért, mint hogy utal arra, amit Isten megtehet! Akadnak papok is, akik nem akarnak élni áldást osztó hatalmukkal, s ahelyett, hogy áldást adnának a közösségre, magukat és a közösséget Isten kegyelmébe ajánlják. De ez nem bibliai és krisztusi eljárás. Jézus, az Istentől jövő ember, megáldja a földet eltávozásakor emberi és isteni hatalmával, mint ahogy az Ábrahámtól kezdve az arra
