Communio, 1993 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1993 / 1. szám - Az ember és az örök élet - Balthasar, Hans Urs von - Gál Ferenc (ford.): Az ember és az örök élet
44 HAMS URS VOM BALTHASAR kiválasztott emberek joga és kötelessége volt. Az ősatyák, a próféták, a papok és királyok áldását a nép úgy vette, hogy azt Isten adja megbízottai által: „Hívják le Izrael fiaira a nevem és én megáldom őket” (Szám 6,27). A bibliai hagyományban az áldás kapcsolatos a halállal. A pátriárkákról olvassuk, hogy halálos ágyukon megáldják fiaikat, unokáikat. Olyan ez, mintha a halál tehetetlenségében volna valamilyen ünnepélyesség. Az ősatya az élet eredményét, és főleg abból a legjobbat, aminek Isten előtt is értéke van, átadja az életben maradottaknak. Itt a Biblia elénk tár valamit, amit minden józanul gondolkodó ember helyénvalónak tart a halál misztériuma előtt. Ahogy az apa és az anya többet adnak gyermeküknek a testi életnél, vagyis a személyes emberi életet, úgy a halál is több, mint élettani esemény: személyes élmény. Az Ószövetségben ez a mély emberi titok be van zárva Istennek és népének életközösségébe, és végső teljesedését Krisztusban találja meg, aki halálával és feltámadásával megpecsételi az örök szövetséget Isten és a világ között. Krisztus maga Istennek az áldó mozdulata a világ felett. Nem passzív módon, hanem az Atya hatalmával ő maga végzi az áldás mozdulatát... Ő áldás annyiban is, amennyiben az Atya keze által az eucharisztiában önmagát adja a világnak, s az áldásnak ezt a bőségét mint „hálaadást” (az eucharisztia ezt jelenti) az Atya szeretetére vezeti vissza. De az az ő áldása is marad, hiszen a keresztig menő tökéletes engedelmesség által kiosztott áldássá vált, és az Atyától megkapta a teljes hatalmat, hogy ezt az áldást (ami ő maga) kiossza a világnak. Krisztus ezt a hatalmat átadta az Egyháznak. A papságnak az a feladata, hogy az eucharisztiát Isten népe számára előkészítse és kiossza, de úgy, hogy közben ő maga is a keresztre irányuljon (Jn 21,18) és áldássá váljon. Amit a pap a maga helyén megtehet, azt a keresztények is megtehetik a maguk helyén: ők is továbbíthatják Isten áldását az embereknek, barátokra és ellenségekre egyaránt. Az ószövetségi időben az istentisztelet így végződött: a főpap lelépett az oltártól, kitárta kezét a közösség felé, hogy hangosan elmondja az áldást és dicsekedhessék azzal, hogy kiejtheti az Úr nevét. A nép pedig arcra borult és úgy fogadta a Magasságbeli áldását (Sir 50,20-21).
