Communio, 1993 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1993 / 1. szám - Az ember és az örök élet - Balthasar, Hans Urs von - Gál Ferenc (ford.): Az ember és az örök élet

42

HANS CI RS VON BALTHASAR

Itt még arra is kitérhetünk, hogy Jézus halála és feltámadása milyen szorosan összefügg az eucharisztiával. Csak amennyiben mindenkiért él és az Istennel való közösségre feltámadt, csak annyiban közölheti magát (és magában a Szentháromságot) mindenkivel. így az eucharisztia által mindnyájan részesülhetnek az ő áldozatos életében és hatékonyságában. Amikor a szentségben őt magunkhoz vesszük, valamit átveszünk az ő eucharisztikus állapotából és a vele kapcsolatos hatalomból, hogy mások számára hatékonyak legyünk. Ma ezt mind fenyegeti a félreismerés és az elfelejtés, pedig mindez az Egyház életének középpontjában áll. Az eucharisztia ünneplése az ég és a föld között megy végbe, mint egykor a Tibériási tónál, amikor Jézus a reggeli étkezést előkészítette és tanítványait felszólította, hogy halaikkal járuljanak hozzá a közös étkezéshez. Az ilyen étkezés megalapozta közöttük az időfeletti, az örök életből táplálkozó közösséget.

Megszoktuk, hogy egyes szenteket segítségül hívjunk, akikről úgy gondoljuk, hogy Istennél közbenjárnak értünk. De ki tudja, hogy az ismert szentek tömegén túl hol kezdődik az ismeretlen szentek tömege, akiknek éppen olyan hatalmuk van Istennél? Vagy hol megy át a már meghalt szentek serege azokéba, akik a földön elővételezik a mennyei eledelt és éppúgy hajlandók a magukét megosztani? Biztos, hogy sokan tartoznak közéjük azok közül, akik a világ küzdelmében vagy a kolostor magányában élnek, vagy a haláltábor, az elhurcolás, éhség, kínzás, betegség kínjait zokszó nélkül viselik, és mindent (nem tudják, hogyan) a világ szenvedésének kincstárába helyeznek, amelyet Isten maga kezel mindenki javára: „Senki sem él és hal meg önmagának”.

Milyen felfoghatatlan „alkímia” lehet a világ üdvösségének előkészítése. Kétségtelen, hogy kötelességünk a szenvedést mindenütt enyhíteni. De azt se feledjük el, hogy amikor önzetlen szeretetben élünk, akkor is hatékonyak vagyunk a világ belső alakításában, sőt jobban, mint gondoljuk. Éppen a kisemmizettek, akik semmire sem támaszkodhatnak, a betegek, öregek, a másoknak terhére levők, ezek mind tudtukon kívül hordozzák ezt a képességet. A keresztényeknek kell azt magukban és őbennük tudatosítani.

Áldást adva távozott tőlük. Lukács evangéliumában ezekkel a szavakkal írja le a „mennybemenetel” titokzatos eseményét, vagy ahogy János nevezi: a hazatérést az Atyához. Ez volt a szükségszerű