Communio, 1993 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1993 / 1. szám - Az ember és az örök élet - Balthasar, Hans Urs von - Gál Ferenc (ford.): Az ember és az örök élet
AZ EMBER ÉS AZ ÖRÖK ÉLET 39 meg. Azután a világ iránt való szeretetből, mert ez a Szenvedő - szolidaritásban minden szenvedővel - az elhagyatottság méregfogát kitöri, ezért már senki sem mondhatja, hogy ő értelmetlenül magára van hagyatva. Hiszen valaki vele van, aki még jobban átélte az elhagyatottságot és értelmetlenséget. Természetesen az ilyen szolidaritásnak csak akkor van értelme, ha az nem csak egy embernek a másikra irányuló mozdulata, ami talán megható és pillanatnyi enyhületet nyújt a szenvedőnek, amikor azt mondja: veled vagyok, kísérlek téged... de ez a fény kialszik és az emberi tehetetlenség nyilvánvaló. A szenvedőt nem lehet utolérni. Valóban arra van szükség, hogy Isten az ember felé forduljon. Jézus Krisztusban, a Felfeszítettben, a végső, elnémuló szavát mondta ki az ember számára, s azért hatol annyira belénk, mert elnémuló. Itt a beszéd már nem használna. A bátorítás és a részvétet kifejező könnyek ilyen helyzetben nem sokat érnek. Az egyetlen elviselhető nyelv még a lét nyelve, az együttlét nyelve. Ez még érvényes olyan helyzetben is, amit nem lehet kimondani, ami elviselhetetlen, a végső elhagyatottság esetében is, ahol azok a szavak nem érnek semmit, amelyek „veled együtt”-tel kezdődnek. Istennek magának kell a magyarázatot kitalálni és bizonyára ki is találta, amikor az embert szabadsággal ajándékozta meg, olyan képességgel (és kísértéssel), hogy tudjon nemet is mondani parancsára, és hogy tudjon inkább magának létezni, mint Teremtőjének, s így elveszítse magát az értelmetlenségben és az elviselhetetlenben. Már ott kellett, hogy meglegyen Isten gondolatában a „lehetetlen lehetőség", amellyel követi az embert szabadságának végső következményei közé is, hogy majd a nem-nek az alakját, a szenvedést, egy mélyebb igen-nel átfogja és a szeretet kifejezőjévé tegye. Ezekből is látható, hogy Isten valóban Isten - annyira szabad, hogy szabadságot engedhet az embernek is -, és hogy a világ valóban világ, vagyis olyan „nagykorú”, hogy saját felelősségére beletévedhet az istenellenességbe és értelmetlenségbe. A szabadságnak tehát egyik oldalon sem szabtak határt. A hatalmas Isten nem tiporja el a szenvedő embert, hanem mód van arra, hogy a világot a maga mélységeivel és borzalmaival, ellentmondásaival és kegyetlenségével magához emelje és megigazulttá tegye. Minél mélyebb a szenvedés, annál mélyebbnek mutatkozik a szeretet. Ez a mindig-mélyebb az
