Communio, 1993 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1993 / 4. szám - Isten neve - Le Gall, Robert - Török József (ford.): Isten nevei a liturgiában
46 ROBERT LE GALL üdvrendje szerint az egész keresztény liturgia lényegileg az Atya felé irányul. Valamennyi prefáció, amely a bevezető párbeszéd után elkezdi az eucharisztikus imádságot, az Atyához intéződik, amint azt a megszokott formák mutatták: „Mert valóban méltó és igazságos mindig és mindenütt dcsőíteni téged és hálát adni neked, szentséges Atya, mindenható örök Isten, Krisztus, a mi űrünk által”. Érdemes megjegyezni, a teremtmények felől felhangzó jelzők miként sorakoznak egymás után: szent, örök, mindenható. Az eucharisztikus imádságok egésze nem más, mint egy hatalmas fohászkodás az Atyához. „Végtelenül jóságos Atya” - kezdődik a római kánon; a második eucharisztikus imádság pedig, miután a „szentséges Atyát” megszólította, őt megénekli, mint „minden szentség forrását”. A negyedik eucharisztikus imádság ehhez hasonlóan szólítja meg a „szentséges Atyát” nemcsak a prefációban, hanem még kétszer, a Sanctus és az alapítás elbeszélése között. A Per ipsum kezdetű dicsőítés után a Miatyánk énekével az egész közösség járul Isten, az Atya elé, akihez a jegyesével egyesült Egyház, mint a totális Fiú egységes kérése és dicsérete száll. Csak a békéért mondott, valamint a két, áldozásra előkészítő imádság szól az „űr Jézus Krisztushoz”. A pap választ az utóbbi kettő közül és halkan mondja. Pontosítani is kell, hogy későbbi imádságokról van szó, melyek a IX.—XII. század között épültek a mise szövegei közé. A Veni Creator Spiritus himnusz vagy a Veni Sancte Spiritus szekvencia a Szentleiket hívják segítségül, amint sok-sok himnusz Krisztust az ő misztériumaiban énekli meg, ám az utolsó szakasz, a doxológia mndig elsősorban az Atyához szól. Ugyanígy van a mise könyörgéseivel is: túlnyomó többségük az Atyához intéződik, csupán néhány szólítja meg közvetlenül a Fiút, ám ezek is rendszerint a következő szenthá- romságos záradékkal végződnek: „Aki élsz és uralkodsz az Atyával és a Szentlélekkel, most és mindörökkön örökké. Amen”. A liturgia épppen úgy, mint a hozzá szorosan kötődő Szentírás, valójában szeretettek párbeszéd Isten és az ő népe, a Vőlegény és a menyasszony között: az olvasmányok, a zsoltárok, az énekek és az imádságok visszhangozzák ezt a szövetség-éneket, amelyben Isten megnevezi népét, a nép pedig Isten neveinek litániáját énekli ujjongva. A kinyilatkoztatás végeztével ennek a párbeszédnek új távlat nyílik,
