Communio, 1993 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1993 / 1. szám - Az ember és az örök élet - Ratzinger, Joseph - Tímár Ágnes (ford.): Communio - kitűzés
COMMUNIO - CÉLKITŰZÉS 21 szövegek nagyságát megszorítás nélkül ismerte és elismerte, de azt is látta, hogy mindenfelé, itt is, ott is, számos szűk kis szellem telepedett le, akik a zsinat légkörében jelentőségre próbáltak szert tenni, oly módon, hogy egyszerűen mellébeszéltek a hit normáinak olyan követelésekkel és állításokkal, melyek megfeleltek a kortársak ízlésének és érdekesnek mutatkoztak, mert az ilyen megnyilatkozásokat mindezi- deig az Egyház hitével összeegyeztethetetlennek tartották. Órigenész mondta egykor: A heretikusok mélyebben, de nem igazabban gondolkodnak.1 Nekem úgy tűnik, hogy a zsinat utáni időkre ezt kissé módosítva kell mondani: gondolataik érdekesebbnek tűnnek, de az igazság rovására. Az eddig lehetetlennek az állítását úgy tüntették fel, mint a zsinati szellem továbbvitelét. Anélkül, hogy valaki alkotójeliegű- en újat hozott volna elő, olcsón érdekessé válhatott azáltal, hogy a régi elévült liberális árut, mint új katolikus teológiát kínálta fel. Balthasar ezt a folyamatot, amelyben az érdekes fontosabb lett az igaznál, kezdettől fogva éles szemmel felismerte és gondolkodásának és hitének teljes kérlelhetetlenségével foglalt állást vele szemben. Az 1966-ban megjelent: Cordula oder der Ernstfall c. könyve - melyet egyre inkább a tárgyilagosan polemikus írás klasszikusának ismerünk - méltó módon zárkózik fel az egyházatyák nagy vitairataihoz, amelyek megtanítottak minket arra, hogy megkülönböztessük a gnózist a kereszténységtől. Ezt előzte meg 1965-ben már, a Wer ist ein Christ című kis kötet, amely léptékének világosságával hívta fel magára a figyelmet, és megtanított bennünket a hiteles kereszténységnek a saját gyártmányú fantáziakereszténységtől való megkülönböztetésére. Balthasar ezekkel az írásokkal pontosan azt tette, amit 1972-ben a Communio feladatának vázolt fel: „Nem kiugró teljesítményről, hanem mindig újra arról a keresztény bátorságról van szó, hogy állást foglaljunk.”1 2 O valóban exponálta magát és ezt minden bizonnyal abban a reményben tette, hogy harsonajelzései révén a teológiai gondolkodást ismét visszavezesse a tárgyilagosság síkjára. A bázeli tudósnak hamar be kellett látni, hogy hangja egymagában nem elégséges abban a pillanatban, amikor a teológiát többé nem tartalma, hanem a tisztán formális progresszív-konzervatív kategóriák sze1 Zsoltárkommentár 36,23 (PG 17, 133 B) 2 H. (J. von Balthasar, Communio - ein Programm (1972) 17.
