Circulares litterae dioecesanae anno 1946. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae
I.
CIRCULARES DIOECESANAE I. LAUDETUR JESUS CHRISTUS! Venerabiles Fratres et Filii in Christo Dilectissimi! Kedves Híveim ! A lezajlott fergeteges világháború lelki szenvedései között nem a kisebbek egyike volt az, hogy a világháború kezdettől megnehezítette, majd éveken át lehetetlenné tette hazánknak a Vatikánnal közel egy évezrede fennálló kapcsolatát. A helyzet akkor fordult ezen a téren a legnehezebbre, amikor az elmúlt év tavaszán az emberi nem közös atyját, Jézus Krisztus földi helytartóját közöttünk megszemélyesítő és képviselő, a szeretet mezején is odaadóan munkálkodó apostoli nuncius is kénytelen volt hazánkat elhagyni. Ahogy az emberi szervezet nem élhet fej és szív nélkül, mi magyar katolikusok sem nélkülözhetjük ezeket. Róma azóta, hogy szent Péter apostol fejedelmi székét földjére helyezte és a Duna-Tisza táján megjelent őseinket Szent István királyunk az Egyházzal hitbelileg maradandóan összefűzte, a mi életünkből a hitnek a teljességét érintő nagy-nagy hátrány nélkül nem hiányozhatik. Az Apostoli Szentszék számunkra az igazság oszlopa és erőssége (Tim. 1. 3, 13), jelenti a hitünk egységét, szentségét, általánosságát és apostoliságát, szépségét, erejét, szivét, múltját, dicsőségét, szóval az Anyaszentegyházat. Azt, amit meghatva olvastam az annyi magyar emléktől megszentelt San Stefano Rotondóban, Lászai János kanonok, magyar gyóntató sírján: „Vándor, ha látod, hogy az, aki a fagyos Dunánál született, most római sírban pihen, ne csodálkozzál: Róma mindnyájunknak édesanyja!“ Éppen mivel ez nekünk Róma és ép ez hiányzott nekünk a háborúban és háború után, mint lelketek kormányzására Rómától küldött főpásztor sietve siettem, valóban repültem az Anyaszentegyház kebelére, az emberiség és népem Atyja karjai közé. Megitattam, elmerítettem a megerősödésre szomjazó lelkemet a földalatti és földfeletti Rómában; imádkoztam és miséztem a katakombákban, a nagy hősi temetőben, az Apostolfejedelmek és a vértanuk sírjainál, elmerült a lelkem az örök városnak kétezer évtől vemhes múltjában, telkembe átültettem a Szent Péter-tér obeliszkjének a tanítását: Krisztus győz, Krisztus uralkodik és parancsol mindenkinek. És amikor a Szent Péter és a Vatikán méretei, szépségei lenyűgöztek, fel is emeltek, mint évezredek és milliók hitét. Ez az a hely, amelyről az Isten Fia mondotta: „A pokol kapui nem vesznek erőt rajta“ (Mt. 16, 18). így járultam dec. 8-án, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén XII. Pius pápa Őszentsége elé. Azon a héten megtettem már kimerítő jelentéseimet a pápai állam1
