Circulares litterae dioecesanae anno 1942. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae
II.
9 útját járja törhetetlenül. Ezt magyarázza föltámadása után az emmausi tanítványoknak is : Hát nem ezeket kellett az Emberfiának szenvednie és igv bemennie dicsőségébe? (Luk. 24, 26.) De valói »an így van? Szegényekénél szegényebb születése, menekülése, rejtett élete, a megnemértés keserűsége, a verítékes munka elhagyatottsága, üldöztetése és elárulása, a ráözönlő gúny, a tanítványok futása, a szégyenteljes kereszt és a megcsókoló halál volna a célbaérés, a dicsőség útja? Igen! Ez volt az útja! Mert mindé szörnyűség csodás befejezést nyert az Úr föltámadásában és dicsőséges mennybemenetelében. Tettel mutatta be, hogy nem a holtak, nem a szenvedés súlya alatt összetörtek, hanem az élők és a célhoz érők Istene. (Mt. 22, 32.) Ha nem érte volna el a Husvét dicsőségét, nem lehetne reményünk és mi volnánk a legnyomorultabbak a teremtmények között. (I. Kor. 15, 17—19.) De 0 föltámadt és föllebbentette a fátylat az isteni tervek csodás megvalósulásának titkairól. Milyen jó tudnunk, hogy amikor a keresztséggel az Istenember Egyházának tagjai lettünk, az 0 életébe is fölvétettünk és szoros összeköttetésbe, sorsközösségbe jutottunk Vele. Életünk legnagyobb, szinte hallatlan titka, hogy Krisztus bennünk él és mi őbenne. (Gál. 2, 20.) Igaz, ez azt jelenti, hogy a mi életünk sem lehet gondtalan, hanem csak küzdelmes és szenvedéssel teli, mert mi sem akarhatunk más életet, mint az Úr Krisztus, akinek életébe természetfölötti módon fölvétettünk. De ez a szenvedés és küzdelem épp ezáltal új értelmet nyer; Krisztus életének lesz a folytatása. Az Övéhez hasonlóan szintén dicsőségbe torkollik, mert aki egy az Úr Krisztussal a szenvedésben, az egy lesz Vele a megdicsőülésben is. (Hóm. 8, 17.) Az így megalapozott remény hatása és gyümölcse szinte fölbecsiilhetetlen az emberi életben. Nem dísz, amely nélkül meglennénk, hanem komoly, életet alakító erő. Kijelöli helyünket a földi életben. Az a tudat, hogy életünk Isten gondviselő kezében van, hogy Krisztus titokzatos életébe van ágyazva, hogy örök célja és rendeltetése van, megszilárdítja emberi öntudatunkat és helyes szemmértéket ad a dolgok értékelésére. Általa bizonyos mértékben az átmenet emberei leszünk; jó értelemben hontalanok, mert baj volna, ha örök helyet keresnénk ott, ahol minden múlandó. így azonban tudjuk, hogy vándorok vagyunk és nem horgonyozzuk le véglegesen sehol sem életünk hajóját. Bizonyos távlatból, fölényesebben, függetlenebből nézzük az életet, és nem zökkenünk ki oly könnyen életünk kitűzött irányából. A helyesen kialakított remény nem termel ki bennünk gyűlöletet, vagy idegenkedést az élettel szemben, de megszerzi számunkra az Isten fiainak szabadságát. (Róni. 8, 21.) Ez a mélyen emberi és egyúttal természetfeletti öntudat aztán mélységes nyugalmat teremt lelkűnkben. Valóban bízó nyugalom töltheti el az embert, ha tudja, hogy a véges élet után Isten végtelen világa nyílik ; ha tudja, hogy nem értelmetlen az életünk, még a látszat ellenére sem. Nem omlunk össze, ha a földön életünkkel együtt minden össze is omlik. Isten titokzatos tervet valósit meg bennünk; átfogja bennünk a jelent és az örök életet. Mitől féljünk, ha az Úr a mi üdvösségünk. (Zsolt. 26, 1.) Minek ingadozzunk, ha Ö mellénk áll; ha senki sem foszthat meg bennünket segítségétől, csak a magunk visszautasítása. Ez a helyes életszemlélet és hízó nyugalom viszont új és nagy erők forrása. Nem élünk magunkra hagyottam Gyarló emberi erőink mellé a mindenható Isten végtelen hatalma lép Akik reményükkel Belé kapaszkodnak, bizonyos értelemben mindenhatósága részeseivé válnak. Azért ha horgonyunkat e sziklaalapba akasztjuk, nincs vihar, mely elszakíthatna 1 öle. Mindez kimondhatatlan vigasszal tölti el az ember lelkét. A beteg a gyógyulás reménvével vigasztalódik lázában ; a foglyot a közeli szabadulás reménye élteti. A keresztény emberben az tartja a lelket, hogy az Istentől rábocsátott próba, félelem, szenvedés 2*
