Circulares litterae dioecesanae anno 1942. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae

II.

10.

és szomorúság után mégis a célbaérés öröme következik. Mire való volna a mértéktelen panasz és siránkozás, ha tudjuk, hogy az Isten szándéka szerint eltöltött életnek Isten a fizetsége. A biztosság, az élet helyes irányának tudata már maga is nagy öröm és megnyugvás, amit csak növel a végleges siker és boldogság előíze. Az ember ezek után nem csodálja keresztény őseink örvendező lelkületét. Nem tekinti érthetetlennek, hogy örömmel repestek az Úr után szenvedésükben is (I. Kor. 16, 22.); hogy a béke volt testvéri köszöntésük és a lélek boldogsága ismertető jelük. Sőt természetesnek találja, hogy csak így és csak ezzel lehettek naggyá egy pusztulásra szánt világ közepette.

De a keresztény remény e gyümölcseit az egyén és a haza számára csak akkor tudjuk biztosítani, ha az ember és a nemzet a maga részéről is megtesz mindent, hogy a remény Ígéreteire méltóvá legyen.

Alázatosan tudatában kell lennünk annak, hogy minden értékünk Istentől ered és nem saját erőnk és tehetségünk szerzeménye. Tudomásul kell vennünk, hogy gondolni se tudjuk a jót és értékeset a végtelen jóság sugallása nélkül. (II. Kor. 3, 5.) Látnunk kell, hogy a nemest még folytatni se tudnók a magunk erejéből, ha Isten állandóan mellettünk nem állna. Bíztató ugyan számunkra az elért siker, a jónak könnyed megtevése, a tökéletességben előre haladás, de nem komoly biztosíték. Bízhatunk magunkban és nemzetünk erőiben, de nem becsülhetjük túl képességeinket, hanem elszakíthatatlanul Ahhoz kell kötnünk magunkat, aki egyedül teheti lehetővé, hogy a bennünk szunnyadó értékek kialakulhassanak és érvényesülhessenek.

De föltétele komoly reményünknek az is, hogy Krisztussal együtt éljünk. Isten kegyelme nem hathat bennünk, ha magunkévá nem tesszük. Hibáznék az, aki csak Istenre hagyatkoznék, de tunyán vagy kislelkűen elhanyagolná saját érdemeinek kimunkálását. A kegyelem életre képesít, de életté csak akkor válik, ha az ember együtt működik vele.

Nem keresztény remény az sem, ha nem vállaljuk az élet nehézségeit, ha elzárkózunk az erőfeszítésektől és lázadunk a szenvedés ellen. Nem remél igazán az, aki önzőn csak a múló percekre gondol és nem fogadja el azt, ami pillanatnyilag talán teher és kereszt, de amin a jövő épül és termékennyé válik. Az áldozathozás nyomában erő, tisztulás ömlik gazdagítóan az életbe, míg az önzés végeredményében koldússzegénnyé tesz bennünket. A keresztényi módon reménykedő azt is kegyelemnek tekinti, ha Krisztus az 0 szenvedéseiből ajándékoz neki valamit. Nem érzéketlen a bajjal szemben ; őt is meg- sebzi, mint a húsba mélyedő tövis, de az vigasztalja, hogy nem egyedül és nem értelmetlenül szenved.

A nagybőjti szent idő alatt, mikor Krisztus megváltó és üdvöthozó szenvedését szemléljük, ne feledjük, hogy az élet nehézségeit semmi körülmények közt sem kerülhetjük el. Aki földi paradicsomról álmodik, előbb-utóbb rájön arra, hogy tévedett. Csak az a választás áll előttünk, hogy a kislelkűség emberhez méltatlan lelkülete nyomorítson-e, az önző önmagunkra gondolás tegyen-e terméketlenné és elviselhetetlenné, a könnyelmű vakmerőség fosszon-e ki mindenből, vagy az isteni alapon, a krisztusi életpéldán és a Krisztushoz tartozáson épülő keresztény remény tegyen oly erőssé, hogy ne szégyenüljünk meg mindörökké. Mi mindannyian, Kedves Híveim, nagyra értékeljük egyéni életünket, nemzeti létünket és maradandóságot kívánunk számára. Ne féljünk tehát a küzködés megpróbáltatásaitól, vállaljuk a ránk váró kikerülhetetlen áldozatokat és kérjük Isten atyai támogatását. így fogjuk legjobban a keresztény reményt munkálni és lelkületűnket az előttünk álló nehézségek elviselésére fölvértezni. Amen.