Circulares litterae dioecesanae anno 1937. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae

I.

Krisztusban szeretett Híveink!

Amikor nemzetek szemünk előtt lesznek és vesznek s földi hatalmasságok, melyeken népek sorsa nyugodott, úgy tűnnek el a történelem sülyesztőjében, mint titokzatos nyári éjszakán a hulló csillagok, öröm és remény elzarándokolni azon nagyok emlékéhez, akik soha le nem járt tekintéllyel intenek felénk a múlt homályából s mint állócsillagok ragyognak a nemzet és emberiség egén utat mutatni s nyomasztó gondok közt bizalmat kelteni. A magyar égen ily soha nem halványuló fénnyel ragyogó állócsillag első nag}' királyunk, Szent István, kinek ünneplésére szólít főpásztori szózatunk az ő megdicsőülésének kilencszáz éves fordulóján.

Hódolni hívjuk a nemzetet a szent király emléke s országos körútra induló szent jobbja elé, mert mindaz, ami nemzeti életünk maradandó értéke, az ő nagy lelke virága s az ő rendületlen hitének sugallata. Egyházi életünk szervezetét az ő szent keze építette, törvénykönyvünk az ő gondolatát ragyogtatja, a vármegye — ezeréves történetünk mindannyi bástyája — alapjaiban az ő hagyatéka s a szent korona, minden nemzeti erőnek ez a csodálatos összfoglalata és reményeink hordozója, az ő eget és földet összeforrasztani tudó lelkének legdrágább öröksége. A magyar élet és nagyság e gránitpilléreit Szent István keresztény hite tervezte és építette.

Az írás szerint „az igaz hitből él“,1 s ha valaki, úgy Szent István ezt minden kivételt kizáró módon megvalósította. A hit volt ereje, az sugallta intézkedéseit, diktálta törvényeit, az edzette karját, amikor a kardot forgatta, azzal építette országát és egyházát egyaránt. Ez a szentistváni hit nem volt puha érzelgés, sem merev formák szolgai alkalmazása, hanem küldetéstudat maga, családja, nemzete s az egész kereszténység boldogításáért. Sokan úgy vélik, hogy a világnak meghódítása Krisztus számára kizárólag az egyházi rend feladata. Ámde a hivatásos apostolok mellett Krisztus királyságának diadaláért egy másik dicső csapat is küzd, amely papi'és püspöki szentelést nem nyert, de az Isten nevében való hódítás parancsszava neki is szól s ő is érzi az apostol kijelentésének súlyát: „Krisztus szeretete sürget minket.“ A szentek ők, akik nem a kézfeltétel jogán, de Krisztus által felgyújtott győzelmes hitük erejével vállalkoznak emberfeletti müvekre és történelmi feladatokra, amelyeket csak az Úr szava magyaráz: „Mit féltek kicsinyhitűek“, „ha annyi hitetek leend, mint a mustármag s azt mondjátok e hegynek menj innét oda, elmegy, és semmi sem lesz nektek lehetetlen.“2

Ez a kishitűséget nem ismerő, győzelemben nem kételkedő hit magyarázza Szent István nagyságát egyéni életében. Őnála nem üres szó a törvénytárunk élén tündöklő intelem fiához, hogy a szent hitet illeti az első hely. Ő már szakított megkeresztelkedett, de a pogánysággal lélekben leszámolni nem tudó atyja habozásával, mely — a mai keresztények megalkuvó lelkülete szerint — két szembenálló oltáron egyformán mutatja be áldozatát. Őneki a hit nem elrebegett és meg nem értett vagy legalább is vérbe át nem ment tételek és törvények sorozata volt, hanem a magát kinyilatkoztató és nekünk adó Istenre hagyatkozás és összeforradás Szent Pál szava szerint: „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.“ Szent István megértette, hogy a keresztény férfi eszménye szentnek lenni a trónon épúgy, mint a legkisebb kunyhóban, a magánéletben a lelki tökéletesség törvényeit

1 Héb. X. 38.

2 Máté XVII. 19. — Csel. XVII. 28.