Circulares litterae dioecesanae anno 1937. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae
II.
) II. Kedves Híveim! Most, hogy a nagyböjt elénk állítja Krisztus kínszenvedését, lehetetlen nem gondolnunk az Egyház szenvedéseire, ma is vérző sebeire és azon emberekre, kik az Egyházat ép oly engesztelhetetlen gyűlölettel üldözik, miként Krisztust az ő ellenségei annak idején üldözték. De míg Krisztus ellenségei és az Egyház régebbi üldözői hittek Istenben, sőt szolgálatot véltek teljesíteni Istennek azzal, hogy megölték Krisztust és tanítványait (Jn. 16,2), addig a mostani krisztusüldözők túlnyomó része már Istenben sem hisz. És itt elsősorban a kommunizmusra gondolok, melynek követői a nyílt istentagadást tették hitvallásukká. A kommunizmus elméleti megalapítója tanításának alaptételévé avatta az ú. n. történelmi materializmust, magyarul anyagelvűséget, melynek számára nincs Isten, nincs lélek, csak anyag és anyagi erők léteznek. Hívei azonban nem maradtak a puszta elméletnél, hanem gyakorlatban is az istenhit és minden vallás kiirtására törekszenek. A kommunizmus apostolai ezt ugyan a múltban tagadták, hogy így az egyszerű, hívő tömegek gyanakvását legyőzzék. Ámításul azt hirdették, hogy a vallás magánügy, ők azt nem bántják. Azóta azonban a bezárt vagy felégetett templomok ezrei, a kegyetlenül legyilkolt vagy fogságban tartott egyházi férfiak és szerzetesnők tömegei, a kommunista államok iskoláiban folyó vallás- ellenes oktatás, a hivatalos támogatással működő istentelen propaganda, a kommunista sajtóban megnyilatkozó istenkáromlások, az Egyház ellen folyó rágalmazások szennyes árja, a hívőket kísérő állandó gúny és gyanakvás hangosan hirdetik, hogy a kommunizmusban a vallás nem békében tűrt magánügy, hanem sátáni gyűlölet célpontja, és hogy abban az istentelenség soha nem látott türelmetlenséggel érvényesített közügy. Kedves Híveim! Ha a kommunizmus ellen felszólalok, azt nem politikából teszem, sem azért, mintha a kommunizmus közvetlen veszedelme fenyegetne bennünket. Népünk józan felfogása, vallásos lelkülete és a közelmúltban tett szomorú tapasztalata Isten kegyelmével megóv ezen csapástól. Azonban fel kell vérteznünk magunkat a kommunizmus által terjesztett hitetlenség és erkölcstelenség mételyével szemben és lelkileg állást kell foglalnunk a határainkon kívül dúló azon nyilt harcban, mely a hit és hitetlenség között folyik, hogy így a mi állásfoglalásunk is bátorítsa és erősítse létükben fenyegetett katolikus testvéreinket. I. A kommunizmusról meg kell állapítanunk, hogy a legjobb esetben lelki vakságot tanúsít, mert a teremtett világot látva, nem akarja a Teremtőt hinni, ki nélkül a világ rendje és szépsége, a természet bölcs és gondos berendezése fel nem érthető és meg nem magyarázható. Mi azt mondjuk: „Hiszek egy Istenben, a mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében!“ A kommunizmus azt hirdeti: „Nincs Isten, nincs teremtő; a világ magától lett, a véletlen műve!“... Egy kasza, kapa nem lesz magától, hanem értelmes alkotót kíván, pedig csak két darabból áll. És akkor például a szem, mely tökéletesebb műszer minden fényképező2
