Circulares litterae dioecesanae anno 1934. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae

II.

K)

Az legyen tehát legfőbb vezérelvünk, legfőbb önmegtagadási gyakorlatunk most, mikor a böjti időszak oly keveset követel tőlünk, hogy kerüljük a bűnt és a bűnre vezető alkalmakat és gyakoroljuk az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit, amelyek gyakorlására az emberiség általános nyomorúságában annyi alkalom kínálkozik. Az Egyház legfőbb Pásztora felmentéssel enyhítette a testi önmegtagadást, de nem mentett fel a többi önmegtagadási gyakorlatok alól.

Most e szent időkben különösen nézzen szivébe, belsejébe egyén és nemzet, hogy milyen módon hozzon megújult, tiszta szivet a husvétkor feltámadó Üdvözítőnek. Nagy lelkiismeretvizsgálatot kell tartanunk s teljes erővel ki kell seperni leikéből egyénnek és a nemzetnek mindazokat a hibákat, melyek kicsinnyé, nyomorulttá és utálatossá tehetik az Űr színe előtt, aki a sziveket és veséket vizsgálja s aki boldogoknak mondja a tiszta- szivűeket.

Minden attól függ itt, Kedves Híveim, hogyan tudunk egyénenkint és így az egész nemzetben megújult és tisztultabb, Krisztus elgondolása és szándéka szerint való lelket létrehozni. Tiszta, nagy, áldozatos, magasztos, nemes felfogású lelkeket az életbe! Ezért eped ma az Egyház e nehéz időkben, ezt kívánja a különféle válságokban vergődő világ és a haza.

Mert el kell ismernünk alázatosan nekünk, Krisztust követő híveknek, hogy sokban vétünk mindnyájan, de még inkább meg kell döbbennünk, ha a bűnöknek azokat a szörnyeit látjuk világszerte, melyek ez amúgy is nyomorult világot széltében-hosszában megfertőzik.

Nem uralkodik-e szerte e világon a legfékevesztettebb kapzsiság és sokszor a vér- cseppekel is kisajtoló kegyetlenség? Nem aludt-e ki milliók szivében gyakran a szikrája is az emberiességnek, az Isten felé vonzódásnak és a köteles tiszteletnek? Nem látjuk-e manapság irodalom, művészet s más jelszavak alatt a legszemérmetlenebb élet- és erkölcsrontást gyakran merészen és felemelt fővel járni? Nem tiltakozhatunk eléggé e világszellem ellen s nem óvhatjuk eléggé Krisztus szeretett gyermekeit, hogy semmi körülmények közt se hagyják magukat a hamis jelszavaktól elkábíttatni, sőt mindenkit saját földi és örök boldogsága érdekében intsenek, hogy isteni Mesterünk egészséges és mindenkinek csak üdvös tanításához ragaszkodjanak, vagy ha attól eltértek, térjenek vissza.

Nekünk szoros kötelességünk, hogy e szent időkben különösen felhívjuk a figyelmeteket, Kedves Híveim, azokra a hibákra és bűnökre, melyek az egyén és társadalom rákfenéi s amelyeket okvetlenül szorgosan kerülnötök kell.

Nézzük mindjárt az egész társadalom alapját, a családot. Napról-napra mindinkább gyengül az Istentől eltávolodó társadalom felfogásában a házasság igazi, krisztusi és egyedül helyes, üdvös eszméje. Már egész közönséges szerződésnek veszik sokan, melyet tetszésük, kényük-kedvük szerint kötnek meg és bontanak fel. Mennyi rettenetes tragédia, a gyermekek mily irtózatos züllöttsége, mennyi szörnyű bűntény zúdul a nyomorult, könnyelmű felfogású társadalom nyakába, mely e szent intézményt piszkos felfogásával így lealacsonyította. Saját szégyenén és kárán kell megtanulnia, hogy mégis csak legbölcsebb és legcélravezetőbb az, amit az örökbölcsességű Mester mondott: „Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza. Aki elbocsátja feleségét és mást vészén, házasságlöréssel vét ellene. És ha az asszony elhagyja férjét és máshoz megyen, paráználkodik.“ (Márk 10. 2 — 12.) Es ismét szt. Pál: „Azoknak, kik házasságban vannak, nem én parancsolom, hanem az Úr: hogy a feleség el ne váljék férjétől. Hogyha elválik, házasság nélkül maradjon, vagy békéljen meg férjével. És a férfiú el ne bocsássa feleségét.“ (I. Kor. 7. 10—11.)

A bensőséges vallásosság, mely a türelem és szeretet forrása, képes csak azt az erőt szolgáltatni az emberi lelkeknek, hogy egymás fogyatékosságait elviselhessék, egymásnak minden nehézség és megpróbáltatás közt hűséges segítőtársai maradhassanak s így