Circulares litterae dioecesanae anno 1932. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae

II.

12

ség, anyagi veszteség, elemi csapások — mind vagy Isten rendeléséből, vagy legalább bölcs megengedéséből származnak. — E szó; véletlen, alkalmazva életünk eseményeire, üres és tulajdonképen pogány szó. „A jó és rossz, az élet és halál, a szegénység és gazdagság az Istentől vannak.“1

Ha másodlagos okok közbe is játszanak mégis az események végső intézője az Űr. 0 ugyan a bűnt és rosszat önmagáért nem akarja, de megengedheti, mivel az embert szabad akaratának teremtette s ezért e képességét nem is veszi el, hiszen ez az ember lényének fontos alkotó része. Isten akarata nélkül még egy hajszálunk sem esik le fejünkről s még a leghitványabb teremtményeit is számon tartja : „Nemde két verebet egy fiilé- ren adnak és azokból egy sem esik a földre a ti Atyátok nélkül.“2

Akaratától függnek azok az események is, melyeket a felületes gondolkozás a véletlennek tulajdonít: „A sorsok ölbe vettetnek — mondja a Szentírás — de az Űrtói igazgattalak.“3

Vedd tehát megpróbáltatásodat, keresztedet azzal a meggyőződéssel, hogy titokzatos vagy érthető okból, de mindenkép az Űr kezéből jön a te javadra. „Jön-e a városra veszedelem, — kérdi Amos próféta — melyet az Űr nem küldött?“

„A haragra lobbant atya — mondja szent Ágoston — a kezeiigyébe eső vesszőt ragadja meg és azzal bünteti fiát; a vesszőt azután tűzbe dobja, de azért fiának adja és fenntartja örökségét. így bünteti Isten néha a jókat a gonoszok által.“

A balsors, az istentelenek áskálódásai, a kor borzalmai — Isten vesszei: tartsuk hátunkat az Úr elé, hiszen azért nem szűnt meg atyánk lenni, ha büntet s még akkor is atyánk marad, ha mi elpártolásunk által megszűntünk hű fiai lenni.

Ha így alávetitek akaratotokat az isteni akaratnak, járva a kereszt nehéz útját, akkor a szenvedések és szomorúságok is örömre változnak számotokra. Akkor nem hoz benneteket zavarba semmi sem és a kellemetlenségeket, viszontagságokat, megaláztatást, nyomorúságot Isten kezéből megnyugvással fogadjátok. Ez az a tanítás, ez az a bölcs meggondolás, mely a hívő leikétől soha sem engedi elrabolni a lélek nyugalmát. Itt értitek meg az apostol szavait: „Az Istent szeretőknek minden javukra szolgál“4 s az ószövetség bölcsének szavait: „Nem szomorítja meg az igazat, akármi történjék rajta.“5 6

Aki ily békére tesz szert bölcs megnyugvásában, az már a mennyei boldogság előízét élvezi a földi életben, azt az örömet, amelyet sok gazdag és irigyelt ember sem érezhet. Hiszen akik híres, de Istennel kevéssé törődő nagyságok életét olvasták, elégszer hallották tőlük a vallomást, hogy életükben egy negyedóráig sem érezték magukat igazán boldogoknak. Az istenteleneknek pedig nincs békéjük, mert a létben kikerülhetetlen szenvedésekkel szemben alig van lelkierejük s társtalanul és elhagyatva érzik magukat.

Jó nekem, hogy van Istenem, társam, gondviselőm; hozzá sóhajthatok, benne bízhatom s legalább intézkedéseinek jóvoltában reménvkedhetem és türelmem jutalmat várhatom tőle. A szenvedő hívő soha sincs egyedül, soha kétségbe nem esik, soha fegyvert nem emel önmaga ellen, mert mindig mellette lesz az a gondolat, az a megnyugvás, hogy az Űr segítő keze mégis csak oltalmára lesz a végső szükség idején.

Miként sienai szent Katalin mondja, a hívő lélek így gondolkodva és bizakodva, hasonlóvá lesz Krisztushoz, aki legnagyobb gyötrelmeiben sem vesztette el lelkének boldogságát. Ez az a béke, amelyről szent Pál szól, a minden értelmet felülhaladó isteni béke.®

1 Sirák 11, 14.

1 Máté 10, 29.

» Példab. 16, 33.

1 Rom. 8, 28.

5 Példab. 12, 21.

6 Filipp. 4, 7.