Circulares litterae dioecesanae anno 1932. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae

II.

Hasonlók lesznek az ilyen bízó és keresztet tűrő lelkek a tüzes kemencében levő ószövetségi három ifjúhoz, akik a lángokban nem sírtak, hanem Isten dícséretét zengették.1

Mondjátok tehát a zsoltárossal: „Nekem pedig jó az Istenhez ragaszkodnom és az Úristenbe helyeznem reménységemet.“2

„Ha azt akarod, Uram, — mondja Kempis Tamás — hogy sötétségben legyek, légy áldott; ha azt akarod, hogy világosságban járjak, légy áldott: ha vigasztalsz, légy áldott; ha háborúságot és gyötrődést hozol rám, azonképen mindenkor légy áldott.“

„Mindenben hálát adjatok, — írja szent Pál — mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban mindnyájatok iránt.“3 4

Az igaz ember lelkét tehát nem fogja el csüggedés a balsorsban, nem átkozódik, nem zúgolódik az isteni gondviselés ellen, megemlékezve szent Jakab szavairól, melyek szerint „a hit próbálása béketűrést szerez és a béketűrés tökéletességre viszi a cselekedetet“A

Ha megdöbben is az igaz lelke és olykor el-elkomorodik, látva az általános nyomort s a majdnem minden ajtóhoz odajáró szenvedést és emberi elméje nem találna erre megoldást, akkor is tudja, hogy bármily nagyok is a csapások, bármily rejtettek is ezeknek okai, nem vesztettük el a gondviselő Istent, hanem csak nem tudunk feleletet adni arra, hogy miért. Hacsak nem a zsoltár szavaival felelünk a titokra, mondván : „ítéleteid nagy mélység, Uram!“5 * Vakmerőség is volna, ha valaki Isten ítéleteibe ártaná magát, mert mint szent Pál mondja: „Ki ismerte át az Úr értelmét, vagy ki volt az ő tanácsosa?“8

Az a nép, mely a szenvedéseket békével tűrte, még soha sem veszett el, mert a türelem olyan lelki erőt fejlesztett ki benne, hogy az ellenség, éhség, hódítás és minden más csapások közt is hatalmassá edzette lelkét. Sőt akárhány nép ma sem lehetne nagy és erős, ha a múltban nagy szenvedések és küzdelmek tűzkeresztségén nem ment volna át. Amely nép szenvedve tűr, tűrve dolgozik, amely nem engedi át magát a kétségbeesés oktalan cselekedeteinek, az erőben fel is fog támadni. És ez erőnek legelseje és alapja a szilárd bizalom abban, hogy a büntető isteni kéz nem romlásunkra sújt és vág, hanem javunkra.

Elcsüggedt-e a zsidó nép, mikor az iszonyú syriai hatalom elnyomta és szinte letiporta? Országa, temploma szétdúlva s a szent író mégis így szól könyvében: „Kérem mindazokat, kik e könyveket olvassák, ne iszonyodjanak el e balesetek miatt, hanem gondolják meg, hogy amik történtek, nem vesztére, hanem megfeddésére vannak a mi nemzetünknek.“7

Nézzétek a nagy szenvedések elébe induló Üdvözítőt, aki „dicséretet énekelve megy ki az Olajfák hegyére“.8

Nemcsak a jelen pillanat szorongásait érzi, bár azt is igen érzi a vérrel való verejtékezésig, de mégis messzebbre tekint, meglátja a keresztben húsvéti megdicsőülését és az egész emberiség megváltását.

Hát nem kell-e nekem is, hívőnek és magyarnak, így néznem a jövőt, ezen a ködön, sötétségen és borzalmakon át? Nem kell-e így előbbre néznünk most, mikor az egykori jólét paradicsoma kietlenné, a boldogság itala keserűvé és a megelégedett élet terhes bilinccsé változott?

1 Dán. 3.

3 Zsolt. 72, 28.

5 Tessz. I. 5, 18.

4 Jak. 1, 3-4.

* Zsolt. 35, 7.

• Róm. 11, 34.

’ Makkab. II, 6. 12.

8 Máté 26, 30.