Circulares litterae dioecesanae anno 1932. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae
II.
u Fel a szívekkel! Ha nincs kereszted, segíts a keresztet hordozónak. A magyar nemzet története jóformán szenvedéseinek története és nem csalódunk, ha azt állítjuk, hogy éppen ezredéves keresztjében naggyá és erőssé nevelve ért meg ennyi időt s a kiállott erőpróbából remélhet újabb jövendőt. így nézd, édes magyar Keresztény Vérem, a te mostani idődet is; szenvedsz, hogy még erősebb és még nagyobb légy jövődben. Elfelejtenéd nagyságodat, megtagadnád szenvedő hőseidet, ha most elvesztenéd türelmedet a jelenben, bizalmadat a jövőben. Szerencsétlenebb lennél, ha kitartás helyett elragadtatnád magadat s a csendes béketürés kereszt- útja helyett a kétségbeesés mocsarába rohannál, vagy a türelem templomában való tartózkodás helyett országod romjai alá temetkeznél. A békés kitartás minden elképzelhető szerencsétlenségben még mindig jobb, mint fékevesztett tombolása és rombolása a kétségbeesésnek. Rendületlenül bízzunk tehát mennyei Atyánkban, aki szent Pál szerint nem hagy bennünket kísérteni azon felül, amit elviselhetnénk, sőt a megpróbáltatással erőt is szerez, hogy a próbát elviselhessük.1 Egyben a nagylelkű és ékesszavú-szent Ágostonnal felkiáltva, bizalommal engedjük át csüggedő lelkünket az ő orvosló kezének, hogy bennünket felemeljen, erősítsen s a reménységben megőrizzen. „Mert Te vagy — írja szent Ágoston — a csiiggeteg lelkek reménye, Te vagy a győzők megkoronázója, az Ínségesek örök kielégítője, örök vigasztalás, ki azoknak adod vigasztalásodat, akik a világ örömeit a te örökké tartó örömeidért megvetik. Mert akik itt keresik vigasztalásukat, méltatlanokká válnak vigasztalásodra, de akik itt gyötrődnek, Tőled nyerik vigasztalásukat s akik itt részesednek szenvedéseidben, részesednek egyúttal vigasztalásaidban is. Kérlek tehát, legfőbb Igazság, ne engedd, hogy hiú örömökben vigasztalódjam, hanem kérlek, hogy legyen keserűvé minden, hogy egyedül Te légy édes örömem, mert valóban túláradó édesség vagy ki «Ital minden keserű szenvedés édessé válik. Mert ez a te édes vigaszod tette kedvessé a vértanú szent Istvánnak a köveket, ez édességektől átjárva mentek el örömmel a törvényszék ítélete’után az apostolok, hogy méltók voltak gyalázatot szenvedni nevedért. Határozott lélekkel és örömmel ment a keresztre András apostol, mert ez édes vigasztalások felé sietett. Ez a vigasz és megnyugvás töltötte be az apostolfejedelmeket, hogy az egyik, szent Péter, a kereszt kínpadját válassza, a másik szent Pál, a gyilkos kard alá megnyugvással hajtsa fejét.“2 Es ha volna boldog halandó, akinek nincs keresztje, vagy csak kicsiny szilánk jutott a kereszt fájából, menjen az a másikhoz, mint egy Cyrenei Simon és segítsen a másiknak a keresztet hordani. A kereszthordozás nem öncél, csak eszköz, melytől iparkodhatunk szabadulni s ezért kötelességünk is könnyebbé tenni felebarátunk számára a kereszt terhét, különösen ha már-már roskadozik a kereszt súlya alatt. Krisztus is elgyengült a kereszt hordozásában, ő is leroskadt súlya alatt s neki is kellett egy segítő Cyrenei Simon ; vigasztalására oly jók voltak a jámbor asszonyok, véres verejtékének letörlésére olyannyira jókor jött Veronika. Légy te is felebarátodhoz, aki szenvedésében egy második Krisztus, jó szívvel, menj oda segítőnek keresztje alá, vigasztald, bátorítsd, támogasd. Kötelességeid vannak, hívő lélek, a keresztben osztoznod kell és nem mehetsz el a gyötrődő mellett üres szívvel. Ma, ebben a világban, ebben a hazában olyan könyörülőnek és a kereszt hordozásában annyira készségesnek kell lennünk, annyi közösségei kell vállalnunk a szenvedőkkel, hogy e kötelességből jó keresztény, jó hazafi ki nem vonhatja magát, hacsak némi jutalomra és elnézésre is számít Istentől s ha csak valamennyire is óhajtja, hogy felebarátja és önmaga előtt némi becsülete legyen. 1 Kor. I. 10, 13. 1 Soliloquia XXII.
