Circulares litterae dioecesanae anno 1931. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae

V.

— 23 —

II. Kissé hosszasabban foglalkoztunk Sz. Erzsébet istenszeretetével, csak azért, hogy feltűnjék a nagy igazság, mely szerint Sz. Erzsébet sokszor megbámult. költőktől megénekelt, híres íróktól megvitatott és művészektől ábrázolt emberszeretete az istenszereteLben gyökeredzett. Hangoztatnunk kell ezt annál is inkább, mert ma az emberszeretet jelszavával lépnek fej nagy hangosan olyanok, kik Istent nem akarnak ismerni, és szociális programmot tűznek ki a vallás ellenségei. In vanam laborant! Mintha csak virágot vagy gyümölcsöt akarnának tenyészteni, avagy házat akarnának építeni talaj nélkül — a levegőben. Hisz az emberek jó része természetes szemmel nézve oly kevéssé szeretetreméltó! Ugyan mi szépet, mi vonzót láthatni hitetlen szemmel abban a piszkos, férges, rossz modorú rabszolgában vagy pórban, feké- lyes Lázárban, mocskos gyermekben, nyomorék koldusban ? De még a kiken t-kifent úr is sokszor mily visszataszító, hogyha közelről ismerjük meg lelki tulajdonságait! Azért volt ismeretlen az általános emberszeretet a pogá- nyoknál. Csak aki a testi-lelki rongyok mögött is meg tudja látni az Isten képét és Krisztus megváltó vére csillogását, csak az tud minden embert irgalmasan szeretni, mert ha szereti az Istent, az istenszeretetét, mely lelkében lángol, kiterjeszti a szegényekre és nyomorultakra, mint Isten gyermekeire. A philantrópia sok pénzt gyűjtött és gyűjt az Ínségeseknek, de nem tud önmagukat áldozó irgalmas nővéreket nevelni. Szent Erzsébet nemcsak a pénzét adta oda a szegényeknek, hanem maga-magát is, mikor személyesen ápolta őket. Leszállt kunyhóikba, ..megmosta sebeiket. S miközben testüket gyógyította, lelkűket vigasztalta. Üdvös oktatásokat adott. Különösen a legszerencsétlenebbeket, az elhagyatott, társadalomból kilökött, elkeseredett bélpoklosokat gondozta a legnagyobb szeretettel. Ezeknek az élő halottaknak, kik gyógyulásra nem számíthattak, hanem éveken át sínylődve várták a napról-napra láthatóan közeledő halált, oly szépen tudott beszélni a bélpoklosok barátjáról, az Üdvözítőről és a mennyben rájuk váró boldogságról, hogy megvigasztalódva, Istennel-emberrel kibékülve viselték rettenetes sorsukat. Egy ilyen bélpoklost, kit a várkastély lépcsőjén szedett fel tehetetlenül, irgalmas szeretetéhen, hir- telenében, más hely hiányában saját ágyába fektetett. Ezt már jóságos férje is soknak találta és kissé ingerülten lépett az ágyhoz, a betegről félrehúzva a takarót. És ime mit látott? — Krisztust látta az ágyban fekve!

„Amit egynek a legkisebb atyámfiai közül cselekedtetek, nekem csele- kedtétek“,1 — mondta az Üdvözítő. Krisztusnak ád, aki a szegénynek ád, Krisztust fogadja be, aki a szegényt befogadja, Krisztust látogatja, aki a beteget vagy foglyot látogatja. Ebben a gyönyörű igazságban van Sz. Erzsébet szeretetének és szociális működésének titka, innen van a keresztény irgalmasság apostolainak tudománya, eredményeik forrása. Ma könyvtárakat írnak a szociális problémáról. „Mindig tanulnak és az igazság ismeretére sohasem jutnak.“2 Ékesszóló beszédeket tartanak és eredményt elérni nem tudnak, mert elvetik az evangéliumot és annak isteni szerzőjét. Sz. Erzsébet nem sokat beszélt, de cselekedett és megoldotta korának szociális problémáját. „Filioli mei, non diligamus verbo, neque lingua, sed opere et veritate!“3

Európa helyzete Szent Érzsébet korában sokban hasonlított a jelen kor állapotához. A keresztes háborúk kimerítették a népet és széleskörű nyomor

1 Mt. 25, 40.

2 II. Tim. 3, 7.

3 I. Jn. 3, 18.