Circulares litterae dioecesanae anno 1931. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae
V.
— 24 — következett be. A nyomorgó tömegekben álapostolok jelentkeztek, kik az evangéliumra hivatkozva a gazdagok ellen izgattak. Ugyanakkor a tekintély lerombolására is törekedtek, hirdetvén, hogy minden hatalom, egyházi és világi egyaránt a Sátántól való. Ez eretnekek a házasság intézményét is ördögi eredetűnek mondták és helyébe az erkölcstelenséget ültették. Forradalmárok voltak tehát vallásos mezben. Tanaik a szegények közt termékeny talajra találtak és gyorsan terjedtek. Felfordulással fenyegették a társadalmi és állami rendet, megrázkódtatással az Egyházat. Ezzel a forradalmi hangulattal állott szemben Szent Erzsébet működése. Ugyanazt tette ő Németországban, mit Szent Domonkos Délfranciaországban, Szent Ferenc pedig Olaszországban. Segítettek Istennek ezen választottjai a szegényen, enyhítették testi-lelki nyomorúságát, hogy így megszüntessék elkeseredettségét. Sikerüket fokozta az, hogy személyüket és hatásukat mintegy megsokszorozták nagyszámú követőik révén. Azt mondják, hogy Sz. Erzsébet szegényei, mikor kielégítette őket a magyar királyleány és tüzet gyújlátott, hogy annak melegénél pihenjenek a messziről kenyérért jött nyomorgók, vidám énekre gyújtottak. Éneklő, megelégedett emberek nem csinálnak forradalmat! Szentünk szociális hatásának titka azonban nem csupán az alamizsnában van, hanem a szegénységhez való leereszkedésében. Ebben is az Üdvözítőt követte, aki leszállt a földre, szolgai alakot vévén fel, hasonló lett az emberekhez1 és nem szégyelte őket testvéreinek nevezni.2 Valami új jelenség volt a Wartburg várából a kunyhókba leszálló fejedelemasszony. A nép ehhez nem volt hozzászokva. Fejedelmei büszke váraik magaslatából eltekintettek fölötte, beszedték az adót és tizedet, de kevéssé siettek alattvalóik segítségére. Nagy volt a távolság úr és jobbágy, gazdag és szegény között. Szent Erzsébet leereszkedésével ezt a távolságot hidalta át és így enyhítette azt a feszültséget, amely a társadalmi osztályok közt fennállott. Példájával egyenlőséget hirdetett anélkül,, hogy gyűlöletet támasztott volna. Kiegyenlített nem úgy, hogy ő maga lealacsonyodott, hanem úgy, hogy a szegényt természetfölötti méltóságának, az Egyházban őt illető előkelő állásának tudatára hozva felemelte. Gyengéd figyelemmel kerülte, nehogy alamizsnájának megalázó jellege legyen, azért szerette a keresztanyaságot a szegények gyermekeinél vállalni, mert így külön jogcíme lett a segítéshez. Tudta, hogy a meggondolatlanul osztogatott segélyeknek erkölcsrontó hatásuk lehet, azért az 1226-iki nagy éhínség évében, mikor az aratás beállt, megszüntette az ingyen étkeztetést (900 szegényt táplált férje távollétében nagy energiával és szervező erővel egy egész télen át) és sarlót, meg más eszközt adva a szegények kezébe, munkába küldte őket. Mikor mindezt halljuk, mikor olvassuk, hogyan törekedett a betegeken kórházak létesítésével intézményesen segíteni és hogy hogyan épített kórházakat külön a gyermekek, külön a felnőttek számára, hogyan létesített menedékházakat stb., szinte hajlandók volnánk azt hinni, hogy ez az alig 24 évet ért fiatalasszony valamely modern szociológus professzor lábánál ülve tanulta csodálatos bölcseségét. Pedig csak az Üdvözítő tanítványa volt és az evangélium volt a tankönyve. Mondják, hogy megcsókolta a bélpoklos fekélyét. A világ előtt ez őrültségnek, még a jámborok előtt is túlzásnak látszott. A valóságban hőstett volt, * Philip. 2, 7. 1 Zsid. 2, 11.
