Circulares litterae dioecesanae anno 1931. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae
V.
22 — Mert nincs a keresztény nőknek lelki ereje szembeszállni a divattal, a környezettel, a közfelfogással, a szóbeszéddel, — azzal a divattal és közfelfogással, melyet hitetlen emberek és Isten ellenségei teremtettek. Ha lenne nagy istenszeretetük. lenne az önálló keresztény gondolkodáshoz és viselkedéshez való lelki erejük... „Diligam te Domine, fortitudo mea!“1 Istenem, hadd szeresselek téged, hogy erős, nemes, hozzád méltó legyen az én lelkem! De az istenszeretet és az ebből fakadó lelki erő legdiadalmasabban a szenvedés idején mutatkozott Szent Erzsébetben. A szeretet fokát az érte vállalt szenvedés méri és nincs nagyobb szeretet, mintha valaki életét adja oda azért, akit szeret.2 A mártíroknál is a szenvedés volt az, amely kiegészítette, teljessé tette szeretetüket. Azért a szentek sokszor óhajtották a szenvedést, mint szeretetük próbáját és hitelesítő pecsétjét. Ki tudja, hogy a Felfeszített képe előtt térdelve hányszor kérte Mesterétől a szenvedés kelyhét Sz. Erzsébet, a gyenge asszony! De mikor itt volt a szenvedés perce, megismétlődött a getszemáni jelenet: visszariadt ő is. Az első pillanatban összeroskadt, mikor meghallotta, hogy a keresztes háborúba vonult férje a pestis áldozata lett. Majd felugrott és termeken, folyósokon át futva sikoltotta: „Meghalt! Meghalt!“—míg végre egy falnak dőlt és mintegy odatapadva, könnyeivel áztatta azt. De csakhamar összeszedte magát: „Elhagyott özvegy, szerencsétlen asszony vagyok én. O Istenem, özvegyek és árvák gyámola, vigasztalj! Ó Jézusom, erősíts gyengeségemben!“ így imádkozott. Életírói szerint e nehéz napokban többször megjelent neki a Szűzanya és vigasztalta őt. Azt mondta neki. hogy ő is szenvedések árán kapta a kegyelmeket onnan felülről és lett „malaszttal teljes“. Oktatgatta, hogy tegyen úgy, miként ő tett, térden állva mondogassa: „íme az urnák szolgáló leánya, legyen nekem a te igéd szerint.“ És Sz. Erzsébet szívébe fogadta a Sz. Szűz vigasztaló tanácsát. Midőn néhány hónap múlva a hazatérő keresztesek elhozták és megmutatták férje holttestét és a fájdalom egész hevességével újra megrázta testét-lelkét, csakhamar rágondolt Istenre és visszajött ereje: „O Uram! — mondotta — te tudod, hogy szerettem az én hitvesemet, ki téged úgy szeretett. Te tudod, hogy szívesen éltem volna vele együtt a nyomorban is: szegényen én, szegényen ő — és szívesen koldultam volna vele házról-házra, csakhogy vele együtt maradhassak — ha Te ezt megengedted volna, ó én Istenem! Most elválok tőle és ráhagyom magamat a Te szent akaratodra! És ha tudnám, hogy csak egy hajam szálába kerül megváltani az ő életét, nem tenném Uram a te akaratod ellenére.“ íme az istenszeretet teljes győzelme! „Sine dolore non vivitur in amore.“ A szeretet nincsen fájdalom nélkül.3 „A tanítvány nem lehet nagyobb az ő mesterénél.“4 „Nunc incipio discipulus esse“ — mondta Sz. Ignác bilincsbe verve és a vértanúságra vezettetve.5 Most kezdek igazán a Krisztus tanítványa lenni, mondta Sz. Erzsébetben az istenszeretet, élte legnagyobb csapása napján, melyből annyi más szenvedés következett. És végtelen liéke, a pax Christi töltötte el lelkét. 1 17. Zsolt. 2. * Jn. 15, 13. 3 Krisztus követése 3, 5. fej. 7. 4 Mt. 10, 24. 5 Ep. ad Eph. n. 2.
