Circulares litterae dioecesanae anno 1931. ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae
V.
— 21 — világnak ezt a csábitó erejét és küzdött ellene. Azt mondják életírói, hogy természete szerint szeretett táncolni. De mikor legjobban folyt a tánc, hirtelen abbahagyta e szavakkal: „elég volt ennyi a világnak“ és sietett a kápolnába, hol az Üdvözítő csendes magányában várta jegyesét, ki a tánc közben is reá gondolt. (A mai modern illetlen táncok közben ifjaink és leányaink nem mernek, nem is merhetnek az Üdvözítőre gondolni!) Fejedelemasszony volt, szavának ezrek engedelmeskedtek. Hogy azonban e hatalom kevéllyé ne tegye, szent engedelmességet fogadott szigorú lelki vezetőjével, Marburgi Konráddal szemben. Férjét nagyon szerette. Lajos, a nemes thüringiai őrgróf ezt meg is érdemelte. De nehogy a földi szerelemben fölolvadjon lelke, éjjelenként leszállt nászágyáról és a padlón térdelve órák hosszat imádkozott. Gyengéd anya volt, ki gyermekei javát szívén viselte és inkább ki hagyta magát űzni a téli éjszakába, de árva gyermekei jogairól le nem mondott. Miután azonban jövőjükről gondoskodott, volt ereje elhagyni őket Jézusért. Mint Sz. Pál mondja: úgy élt e világgal, mintha nem élt volna vele, mert tudta, hogy e világ múlandó1, és nem akart ragaszkodni hozzá, nem akart sokat foglalkozni vele, nehogy e múlandó javak hazug szemfényvesztése elhomályosítsa előtte az örök javakat.2 Az önmegtagadás szigorú nemeiben ezért gyakorolta magát s így tudta megőrizni, sőt növelni magában állandóan az istenszeretetet. Mihelyt szeretetünket Istentől el és a teremtmények felé fordítjuk, elgyengülünk, miként Sámson Dalila szerelmétől.3 Szent Erzsébet lelke nagyon erős volt, mert mindenek felett az Istent szerette. Mily erő kellett ahhoz, hogy a léha udvari népnek gúnyolódása, sőt vőlegénye családjának rosszalása ellenére éveken át ragaszkodjék jámbor szokásaihoz, önmegtagadásaihoz, imáihoz és az alaminzsnálkodáshoz! Azt mondták róla, hogy nem fejedelemasszonynak, hanem apácának való; hogy haza fogják küldeni atyjához, Magyar- országba és más jegyest keresnek az ifjú őrgrófnak. Sopánkodtak és szidták, hogy adakozásával tönkre teszi a kincstárt. Szent Erzsébetnek mindez fájt, sőt mérhetetlen szenvedést okozott érzékeny lelkének. Szabadulhatott volna a cselszövésektől, a csipkelődésektől és gúnyolódásoktól, ha alkalmazkodott volna a környezet léha erkölcseihez, ha velük mulatott volna s miként ők, hiú módra cicomázkodott volna. De nem tette. Mulier fortis volt, erős asszony. Elveiből, meggyőződéséből nem engedett. Tudta, hogy „akik ájtatosan akarnak élni Krisztus Jézusban, üldözést fognak szenvedni“.4 El volt szánva rá. Végre is győzött. Ellenségei megtértek, sógorai, akik kiüldözték, bocsánatáért esde- keltek, neki igazságot szolgáltattak és halála után emlékére templomot építettek. Abban az időben sok ily erős asszony lehetett. Innen érthető a középkor ama nőtisztelete, mely a lovagság intézményében is oly szép kifejezést nyert. Az istenszeretetből folyó lelki erő teremtette meg azt a női méltóságot, melynek lényeges része volt a szemérmetesség és a tartózkodó szerénység és amely előtt tisztelettel hajolt meg ama kor harcos férfi típusa. Ma a keresztény női méltóság — félünk — lassan csak a múltnak emléke lesz. Kiveszőben a női szemérem, mint azt a léha, érzékies divat, a fürdő- és sportélet, a táncok, a nők olvasmányai és beszédei stb. sajnosán mutatják. ' I. Kor. 7, 31. s Bölcs. 4, 12. s Birák 16. 4 II. Tim. 3, 12. 5*
