Circulares literae dioecesanae anno 1920. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Csernoch principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
II.
9 247. sz. Böjti körlevél. II. Krisztusban kedves Híveim! Nagy társadalmi vajúdások korát éljük. A mai napok az európai műveltség legszomorúbb korszakát, a IX—X. századot juttatják sokszor eszembe. Mikor Nagy Károly hatalmas birodalma összeomlott, azt hihette az ember, hogy talán vége az európai műveltségnek; a régit elpusztították, újat teremteni nem tudtak. A római nagyság Byzánc falai között húzódott meg, s mintegy befejezve világ- történelmi hivatását, lassú haldoklásban volt. A germán népek egyesültek egy hatalmas uralkodó jogara alatt, de a birodalom, amelyet alkottak, hamar szétesett s a IX. század Európája gyászos színtér, ahol nincs más csak harc és pusztítás, ahol egyéni akarások, bűnös ambíciók ülik rettenetes orgiáikat. Az emberek eleme a harc, de harcaiknak nincsen ideálja, fegyvereikkel csak hírvágyukat vagy bosszújukat akarják kielégíteni. A fejedelmek hatalma megszűnt, állami élet nincs, család család ellen fordul s hogy teljes legyen a széthúzás, még ugyanannak a családnak tagjait is egymás ellen fordítja sokszor a bosszú s a lelketlen harc. A küzdelemben elpusztúlt minden, amit addig alkottak, emberi erőkkel nem lehetett ezt a hajótörött társadalmat feltámasztani. Volt azonban a X. század világában is egy intézmény, amelynek a pusztulás csirája ártani nem tudott. Amint az Úr lelke lebegett a teremtéskor a vizek felett, úgy emelkedett e korban az Egyház a társadalom nagy romhalmaza fölé tisztán, szeplőtlenül, nem feledve történelmi hivatását, hogy neki itt Isten országát kell kiépíteni, felemelni a lelkeket s egyesítenie Isten szere tétében. Az építés munkája eleme volt az Egyháznak, nem riasztotta vissza attól az az enyészet sem, amellyel az európai kereszténység szégyen- teljes gyászmenetben haladt a második ezerév küszöbe felé. Az Egyház isteni hatalmával magához vonzotta ezeket az eldurvult lelkeket. Nem mondta nekik, hogy tegyék le fegyvereiket, mert tudta, hogy a harcot abból a világból kiküszöbölni nem lehet, de adott nekik nagy eszményeket, megtanította őket, hogy ne a bosszúvágy legyen harcaik rúgója, hanem az igazságosság, ne kapzsiságból nyúljanak fegyvereik után, hanem a gyengéket védelmezzék. Az Egyház megnevelte ezeket a marcona harcosokat, igazi keresztény katonát, miles christia- nus-t csinált belőlük, lovagokká tette őket, kiket nem lehetett már kapni igazságtalan testvérharcokra, kiknek voltak nagy eszményeik, mint soha később a történelem folyamán. A tönkrement, hajótörött társadalom felépül s míg a X. század harcosai szinte egyedenként állanak egymással szemben, a XI. században a keresztény lovagok nagy eszmékben eggyé forrva, seregestül egyesülnek a keresztesek hadaiban s míg a haldokló műveltség emberei csak romboltak és pusztítottak, a megújuló társadalom lerakja a nagy dómok alapjait, felhúzza azoknak égbe- nyuló tornyait. Az Egyház elvégezte munkáját, talpraállította Európa veszendőbe ment társadalmát. Hasonló szerep vár ma is az Egyházra, K. Híveim. Közép- és Kelet-Európa 2
