Circulares literae dioecesanae anno 1918. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Csernoch principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
II.
20 A túlhosszúra nyúlt világháború negyedik évében az emberiség hangulata szinte hasonló lett már ama végső napok képéhez, melyről Írva van: „Mivelhogv elhatalmasodik a gonoszság, sokaknak kihűl a szeretete.“1 A közszellem elva- dulása, a közerkölcsök eldurvulása kapott lábra. Nemcsak a küzdő katonák egy- részének lelke fásult el, hanem itthon is a sok ritka erény mellett, amelyek érvényesülését a háború folyamán örömmel tapasztaltuk, szokatlan módon elhara- pództak a nagy bűnök, a lopás, csalás, zsarolás, az élelmiszerekkel űzött visszaélések és árdrágítások; az ifjúság pedig szülői felügyelet híján szomorú züllésnek indult. Férfiak és nők, ifjak és öregek csordultig elteltek türelmetlenséggel. Bizonyos idegesség erőt vesz az embereken. Az elégedetlenség hangjai közé szitkok és káromkodások vegyültek. Szitkokat szórtak még az ég ellen is. Káromolták a fölsé- ges Úristent a háborúért! Ilyféle nyilatkozatokat lehetett hallani: „Ha Isten van az égben — nem engedte volna a világra zúdulni e szörnyű világháborút!“ „Én hivő ember voltam eddig, de már most nem hiszek semmit. Hol marad az isteni gondviselés?“ És voltak, akik felkapták és továbbadták az ily nyilatkozatokat, mintha ki tudja minő igazság rej- lenék bennök. Pedig hogyha a mi népünk közt akad ily zúgolódó, az mindenekelőtt rút hálátlanságot követ el Isten ellen, ki két kezével segített minket, a kisebbséget óriási többség ellen győzelemről-győze- lemre. Valósággal megismétlődött a bibliai Dávid harca Góliáttal, egy maroknyi népcsoport küzd az egész világgal szemben. Hadvezérek és államférfiak megvall1 Máté 24. 12. ják, hogy a világtörténelem egyik csodaszámba menő eseményével állunk szemben, s inkább Isten irgalmának, mint saját erőnknek köszönhetjük, hogy eddig megmaradtunk. De e háborús istenkáromlás ettől eltekintve is tudatlansággal párosult rosszakaratra vezethető vissza. Mily nagy müveletlenség manap — az újságolvasás korában — midőn a háború különféle okai közbeszéd tárgyát képezik, Istenre hárítani e szörnyű szerencsétlenségért a felelősséget! Vájjon az ősszülőknek jutott-e eszébe az első emberölésért, az ártatlan Ábel haláláért Istennek tenni szemrehányást? Nemde a bűnös -Kain „elbuj- dosék az Ur színe elől“1 és mardosó lelkiismeretének szemrehányásai elől?Mekkora rosszakarat tehát a rengeteg emberáldozatért, a világháborúban kiömlött embervérért az Istent szidni és gyalázni?! Istent okozni a világháborúért, Kedves Híveim, époly oktalan és gonosz istenkáromlás, mintha valaki Istenre hárítaná egyszülött Fia kereszthaláláért a felelősséget, csak azért, mert nem akadályozta meg azt! Mindenesetre hatalmában állott volna gátat vetni a zsidó főtanács ármányának. „Ha kérném Atyámat, azonnal rendelkezésemre bocsátana tizenhét légió angyalt.“2 De mert nem tette: vájjon megszünt-e ezért Krisztus ellenségeinek felelőssége, kik Pilátus hivatalos megállapítása szerint is „irigységből adták őt kezeibe“,3 vagy megszünt-e Judás felelőssége, ki csengő ezüstért „árulta el az igaz vért“?!4 Régi harcmodora ez a gonoszság fe1 Mózes I. 4, 16. 2 Máté 26, 53. 3 Máté 27, 18. « Máté 27, 4.
