Circulares literae dioecesanae anno 1917. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Csernoch principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
II.
18 éber figyelemmel kell Krisztus keresztjére, keresztjáró zarándokutunk, keresztes hadjáratunk eme legmegbízhatóbb útmutatójára, tanítómesterére tekintenünk. Azért a nagyböjt! szent időben, midőn a kereszt mint üdvösségünk oltára áll előttünk, igyekezzünk a rajta függő szent áldozat szellemébe úgy behatolni, hogy e nehéz napok áldozatainak, szenvedéseinek örök üdvösségünkre való irányításában a szent Tieresst legyen vezérlő világosságunk, tanítómesterünk. b) A kereszt világosságának szükségessége. A vigasztalás és erő, melyet az Úr keresztjéből merítünk, tartós otthont csak oly lelkekben találnak, melyek egész életirányukat a kereszt evangéliumából merítik. Kik a keresztet csak zivataros napjaik villámhárítójának, a rájuk szakadó szenvedések közepette pillanatnyi fedezéknek használják: csakhamar félreállanak, ha — az isteni Gondviselés magasabb végzése szerint — a várt vigasz avagy a remélt anyagi segítség be nem következik. Innen magyarázható a szomorú jelenség, hogy az a tüneményes felbuzdulás, mely a háború kezdetén sok léleknél szinte káprázatos fénnyel és tüntető zajjal mutatkozott, a legtöbbjénél csakhamar letört. Homokra volt építve. Nem hiába nevezik a szenvedés napjait a megpróbáltatás idejének. A szenvedések tüze mutatja meg a lelkek igazi anyagát, a krisztusi lelkeket, kik nála nemcsak a vigasztalás balzsamát, gyengeségük támaszát keresik, de akik élet- felfogásukban, elveikben, életük egész berendezésében Krisztus világosságában járnak, aszerint gondolkoznak, beszélnek és cselekszenek, kik az apostollal elmondhatják: nem ón élek, hanem Krisztus él ónbennem.1 Ezek számára a háború nem egy kóbor szélvész, mely őket véletlenül Krisztus keresztjéhez sodorja, hanem egy hatalmas emeltyű azon a lajtorján, melyen azelőtt csak fokról-fokra, de mindig állhatatosan és céltudatosan haladtak felfelé. Akiknek tekintete, benső lelki világa Istenre van irányozva s gondolataik Isten gondolataival vannak átszőve, azok az ő intéző kezét látják az élet minden fázisában : jóban, rosszban, örömben, bánatban egyaránt. Egész külső életünk minden vonatkozásában: táplálkozásban, ruházatban, napirendben, szórakozásban, társadalmi szokásokban, személy- és árúforgalomban, a magán és nyilvános életben óriási átalakulások, rázkódtatások, a kisebb igényekhez való közeledések, a kereszt, az önmegtagadás irányában való erős kilengések tapasztalhatók. Mindezen napról- napra dagadó hullámokat a háború nagy malomkereke szinte önmagától sodorja ki a világesemények folyamából: hogy eddigi életünk necsak átőrlődjék, hanem e hullámok friss zuhatagában fel is üdüljön s meg is tisztuljon. Hát vájjon épen csak a legnemesebb, a legfontosabb, az „egy szükséges“, a lelki élet, az örök üdvösség keresése volna az, mely ezen átalakulásból és megújhodásból kimaradna? Mit érnek mindezen külsőségek, ha lelkünk e fenséges eszmékkel eltöltve, tőlük áthatva nincsen?! Az emberi cselekedeteknek a lélekből való kiindulás, a bensőség, a lelkiség adja meg az emberi jelleget. Ezen áldozatos nagy gondolatok a szent kereszt tövében fakadnak, annak világosságában fejlődnek, vérharmatával táplálkoznak. Az egyesek a közért hozott 1 Gál. 2, 20.