Circulares literae dioecesanae anno 1916. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Csernoch principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae

IV.

cosokról, a végső szentségekkel megerősített s vértanúi nyugalommal az öröklétbe átszenderült hősökről szólnak. A helyreállított belső békével mentek fiaink abba a harcba, mely tartós békét akar számunkra kivívni. S vájjon mi, kik fegyverrel nem harcolunk, velük a háború sok rémét s fáradalmát nem osztjuk, legalább e lelki fegyverrel nem segitenők őket a diadal kivívásában ?

Ne késlekedjünk, K. H. e szent időben Istennel való kibékülés által egyrészt haragjának ostorait elhárítani, másrészt a szenvedések elviselésére elegendő lelkierőhöz jutni. Tegyük magunkat ekkép méltókká a hőn óhajtott békére s készüljünk el annak méltó fogadására és tartós megőrzésére. Mert mit használ a külső béke, ha bennünk, ha közöttünk viharok dúlnak, ha akkor, mikor ellenség nem pusztítja vagyonúnkat, legdrágább kincsünkön féreg rágódik, benső rothadás mállasztja s mi ádáz testvérharcokban gyengítjük egymást. „Ha önmagunkban nincs béke — úgymond Aranyszáju sz. János1 — az valamennyi közt a legborzasztóbb háború; mert a külső háború nekünk valójában nagy károkat nem okozhat, szúrhat, ölhet, de lelkűnknek nem árthat.“

S vájjon, hol kell e benső békét keresnünk? Annál, kit az apostol1 2 a béke Istenének nevez. A béke országa az Isten országa s amint Isten nincs messze tőlünk, úgy az ő országa is bennünk vagyon.3 S amint Istenben a legtökéletesebb összhang uralkodik, úgy az ő szent békéjét is csak az Istennel s az ő törvényeivel összhangban élő lelkek nyerhetik el. „Nyug1 Hóm. in ep. I. ad Timoth.

2 Hóm. 15, 33.

3 Lk. 17, 21.

tálán a mi szivünk — mondja sz. Ágoston1 — mig Istenben meg nem nyugszik“, inig az ő országához nem csatlakozik, mig Isten az ő szeretetének uralmával a szívbe be nem tér. Istenen kívül e béke boldog áldását semmi más nem adhatja; halmozzuk bár össze a világ minden kincsét, Ízleljük bár meg minden gyönyörét, keservesen tapasztaljuk, hogy mindez csak „hiúságok hiúsága és lélekgyötrelem.“2 Mig ellenben a belső békének isteni kincsét a világ semmiféle zsarnoka sem veheti el tőlünk. Nincs hatalom, mely e várból kiűzhetne, hacsak magunk fel nem adjuk azt, mert Isten szeretetétől nem választhat el „sem háborúság, sem szoron- gatás, sem éhség, sem mezítelenség, sem veszedelem, sem üldözés, sem fegyver.“3

De amily megtámadhatatlan e béke kívülről, oly érzékeny a bűn tövisével, a gonosz lelkiismeret férgével szemben, mert a királyi zsoltáros4 szerint: „Nincs nyugalma csontjaimnak bűneim szine miatt“. Sajnos, a béke napjaiban a lelki béke isteni virágát gondozni elmulasztottuk, elhidegülésünk dere megcsípte, anyagias lelkületűnk tövisei megfojtották, nemtelen szenvedélyeink sértései végiggázoltak rajta.. Elmondjam-e K. H. a háború előtti időkből mindazt, aminek emléke ólomsúllyal nehezedik atyai lelkemre? Mert ugyan kicsoda közületek szenvedhetne lelki kárt anélkül, hogy ez az én atyai szivemet ne égetné.5 Elmondjam-e ama kegyetlen támadásokat, melyek a lelki béke legerősebb fellegvára a szent hit ellen egyesek és testületek, izgága bujtogatók és egyes hivatásos népnevelők részéről nap-nap mel1 Conf. I, l.

2 Préd. 1, 14.

3 Hóm. 8, 35.

4 37, 4.

5 II. Kor. 11, 29.