Circulares literae dioecesanae anno 1915. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Csernoch principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae

IV.

3í)

ben izzó lelkeket látunk. Borzalmas a vértől gőzölgő, halálhörgéstől és vad szenvedélyektől hullámzó csatatér képe, de ime az irgalom angyala a szeretet arany szálaiból borit reá fátyolt, melyen keresztül e képet ha nem is örömmel, de legalább némi megnyugvással szemlélhetjük. Siessünk az irgalom ezen angyalának segítségére, hogy a szeretet fátyola minél szebb, minél sűrűbb legyen, hogy a háború által ütött, borzalmas sebeket ne csak eltakarja, hanem azoknak égető tüzét is enyhitse. Az irgalmasság angyalának hivó szózata, mely tulharsogja az ágyúk dörgését, az irgalmas szamaritánus szerepére hiv, fülünkbe hangoztatva az Úr szavát: „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.“1

Nemcsak egyesek életének, hanem a, nemzetek történelmének szálait is egy magasabb kéz szövi. Isten akarata ellen semmi sem történhetik s ami az ő enge- delmével történik, minthogy atyai szeretekből fakad, csak javunkat célozza. Ezt a finom célzást, ezt az irányítást úgy a béke áldásaiban, mint a háború vérzivatarában felismerni az igazi keresztény életbölcseség. Sajnos azonban, hogy ez életbölcseség Isten jótéteményeinél kevésbé ébredezik s igy a me Ínyei Atya néha komolyabb hangon kénytelen szólni az ő gyermekeihez. Nem akarok vádlóképen híveim és honfitársaim ellen fellépni, de a jobbak férfias önérzetére, gyengédebb lelkiismeretére hivatkozom, kikből a mindinkább elharapódzó erkölcsi nihilizmus láttára gyakran hangosan tört ki a tiltakozó megjegyzés: ez igy nem mehet tovább. Az erkölcsi kór már a nemzet gyökerét is kikezdte s mi oly

nehezen akartunk a fenyegető veszély tudatára ébredni. Lelki szunyadozásunk- ból dörgő ágyúszónak kellett minket felébresztenie. Az Úr Ítéleteit érezzük most magunk fölött s lelkünk irgalom és ki- engesztelődós után sovárog. Maga, a nyakunkba szakadt vezeklés szolgáltatja erre a legjobb eszközt: viseljük türelemmel saját szenvedéseinket s enyhítsük tehetségünkhöz képest a szenvedők fájdalmait, így abból az ostorból, mellyel most mennyei Atyánk fényit, szeretetköteléket fonhatunk, mely minket szenvedő testvéreinkkel s mindnyájunkat az értünk szenvedő isteni szeretettel fog összefűzni.

Szenvedések tüzei lobognak felénk s a mi lelkűnkben a szeretet nem tudna lángra lobbanni?! A dicsőség mezején elhunyt hősök sírjából az önfeláldozás lángjai törnek elő, nemes lelkekben a hazafias áldozatkészség szent tüze lángol és mi hidegek maradnánk ? Ebben a nagy világégésben mintha hallanók édes Üdvözítőnk szavát: „Tüzet jöttem bocsátani a, földre és mit akarok, ha nem hogy felgyulladjon.“1 S édes hazánk, mely most a háború rettenetes kálváriáját járja, minden fiától elvárja, hogy szive oltárán lehető legmagasabbra szítsa fel a haza- szeretet szent tüzét. E szent lánggal szivünkben járuljunk az Ür Jézus keresztjéhez, hogy ő, ki e nemes érzést belénk oltotta, ki a hazaszeretetet Jeruzsálem fölött sirt könnyeivel megszentelte, a hazaszeretet sugalta áldozatokhoz nekünk szent keresztjének erejét és malasztját kölcsönözze.

Hiszen mi magyarok nem mint idegenek, nem mint ismeretlen jövevények járulunk a szent kereszthez. Országunk

1 Mát. 5. 7.

i Luk. 12. 49.