Circulares literae dioecesanae anno 1915. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Csernoch principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae

IV.

37 gában pompáznál is, gondold meg, hogy még az ószövetségi elöképes áldozatoknak is hibátlanoknak kellett lenniök. Akkor hát mi, kik előtt az Isten Bárányának legtisztább áldozata lebeg, nem a válo­gatott lelkeket tartanók az önfeláldozó szeretet oltárára a leginéltóbbaknak?! Bizonyára a tisztább, az áldozatosabb lelkek engesztelő elégtétele az a jó illatú tömjénfüst, melynek felhője az isteni ke­gyelemnek és áldásnak enyhítő harmatát árasztja a bőn perzselő tüzétől kiaszott földre. Téves pogány felfogás az, hogy a fájdalommal sújtottak mindig csak a Nemezis áldozatai s a szenvedések igáját a bűn igájában való raboskodásuk mér­téke szerint viselik. Eponséggel nem! A Kálvária sziklájába ültetett szent ke­resztfa nem töviseket, bojtorjánokat termő gyökér, hanem nemes szőllőtő, melynek venyigéi a- földkerekségének összes Krisz­tussal szenvedő lelkei. Jó cselekedetek zamatos fürtjeitől terhesek e venyigék, a szeretetnek tüzes borát termi k s mindezt ama keserű nedv eszközli, mely a tőké­ből fakadva a venyigéket duzzasztja: az önfeláldozó szenvedés. Azért amint e szőllőtővel való összeköttetésük megsza­kad, elszáradnak s legfeljebb tűzrevalók.1 Ezt látjuk a mostani nehéz időkben is. A szenvedések, szerencsétlenségek eddig- elé szokatlan tüneményeinél sokakat szállt meg a természetes részvét, de hősi ki­tartást csak a kereszttől vissza nem riadó, a keresztet szeretettel átkaroló lelkeknél látunk. Sőt azt mondhatjuk, az ilyen vérzivataros idő a lelkek választóvize; fékevesztett orgiáit üli az önzés és leg­szebb diadalait aratja a krisztusi, a ke­resztből fakadó kari fasz. 1 Ján. 15, 6. A kereszt útja tehát a választottak útja, királyi út; a kereszt zászlaja királyi zászló, mely a rajta megdicsőült isteni szeretet sugaraiból visel felírást: In hoc signo vinces. Ezen győzedelmes zászló hadseregéről Írja szent Pál: „Bár min­denben nyomorúságot szenvedünk, nem búsulunk; sok szükségben forgunk, de kétségbe nem esünk. Üldözést szenvedünk, de el nem hagyatunk; megaláztatunk, de el nem veszünk; a mi testünkön minden­kor velünk hordozván Jézus sanyargatá­sait, hogy Jézus élete is kinyilvánittassék a mi halandó testünkön.“1 Ez az a „szent nemzetség, kiválasztott nép“, az áldoza­tokra mindig kész „királyi papság.“2 Ennek a tudata ihlette meg a nagy lelkeket annyira, hogy szenvedés nélkül élni sem akartak. „Vagy szenvedni, vagy meg­halni“ volt jelszavuk. Hogy tudtak ezek a szenvedéseknek ily tüzes szeretetóig fel­emelkedni? Úgy, hogy szenvedéseiket nem azok nyers visszataszító külsejében, ha­nem tiszta forrásukban, az Isten kezében, Krisztus keresztjében szemlélték. Ezzel is úgy vagyunk, mint Mózes vesszejével: a földön ijesztő kígyó, Mózes kezében csoda­tevő varázsvessző. Valóban csodás varázsvessző a szen­vedések keresztje: nem annyira nehezen cipelt teher, mint inkább vándorbot, mely az élet göröngyös útjain botlásoktól, esé­sektől óv, de mely egyúttal erős emelő­rúd másoknak az esésből, a csüggedésből, a szenvedésből való kisegítésére. Krisztus, ki a kereszten függve, saját kínjáról megfe­ledkezik s az ellenségeiért való imával, a lator megtérítésével, anyja vigasztalásával van elfoglalva, a krisztusi szenvedőkbe is 1 II. Kor. 4, 8. 2 I. Pét. 2, 9.

Next

/
Thumbnails
Contents