Circulares literae dioecesanae anno 1914. ad clerum archidioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Csernoch principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae

II.

27

jövetele után sem az ő isteni személye, sem tanitása nem maradt háborítatlanul. A különböző tévtanok, a bölcseleti iskolák Krisztusnak és az embernek fogalmát is meghamisították s ezzel az emberiség egy részét is tévútra vezették.

Szent Irén szavai szerint az Isten Igéje emberré lett, hogy az emberiséget Isten befogadására s az Istent arra szoktassa, hogy az emberekben lakozzék.1 E magasröptű szavak röviden magukban foglalják az Istenember szerepét az újszövetségben és az emberiség feladatát az Istenemberrel szemben.

Természetes, hogy Krisztusnak e hivatása sem a tóvtanitók dölyfösségével össze nem fér, sem a szabadgondolkozók törekvésével, mely Krisztus hitének titkait a mindennapi élet igazságainak színvonalára leszállítani szeretné. Innen van, hogy ők Krisztusban nem az Istent, nem a népek várakozását és az egész emberi nem Megváltóját látják, hanem mindenféle kibúvót keresnek, hogy letéphessék róla az istenség, a szentség, a tökéletesség zománcát, s Krisztust puszta emberként állíthassák az emberek elé. Íme az ember, mondják Pilátussal.

E törekvésöknek következménye az a sokféle hamis kép, melyet a tévelygők és a hitetlenek Krisztusról festettek. Voltak és vannak, a kik az Istenember képét tisztán az emberi képzelet világába helyezték, amidőn Ariussal istenségét tagadásba vették, vagy Nestoriussal a személy egységét, vagy Eutyebessel a két természet különböző voltát és Sergiussal a két akaratot kétségbe vonták. A zsinatok azonban és az egyházatyák diadalt ülnek, a hit, a tudomány és ékes- szólás diadalát és a Krisztusban való igaz

1 Oper. p. 289.

hit a maga teljes épségében fönmarad és tovább terjed. A tévtanok homályba vesznek és a későbbi századok eltévelyedései legfölebb halvány visszatükröződései a régieknek, fattyúhajtásai az egyház fájáról letört beteges ágaknak.

A hitetlenség, mely az emberiséget közel egy század óta igájába hajtani törekszik, már nem éri be a tévtanitók álokoskodásaival; a fa gyökerét fenyegeti fejszéjével, hogy az egyházat s annak fejét Krisztust az emberiség szivéből eltávolitliassa. Már a régi tévtanok is kisebbíteni akarták Krisztusnak és egyházának hatását az emberi társadalomra, a mai hitetlenség azonban egyenesen Krisztusnak trónjától való megfosztására törekszik, hogy egyházának romjain gyönyörködhessék.

Legvakmerőbb volt köztük a francia hitetlenek csapata, amely a régi farizeusok példájára Krisztust egyenesen nép- ámitónak nevezte, a ki magát Istennek mondotta, holott ők maguk voltak a legnagyobb ámitók, a minőket valaha csak hátán viselt a föld. Az egyház ellen indított csatakiáltásnak visszhangja volt a nagy forradalom vérözöne, mely a templomokat és zárdákat bezáratta, a nemességet és papságot vérpadra harcolta, a vallást, az isteni tiszteletet megszüntette, erkölcsöt, törvényt, tudományt lábbal tiport, égbekiáltó bizonyságát adván dühöngésével annak, hogy mivé lenne Krisztus nélkül az emberi társadalom.

Ismét mások Krisztust nagy bölcselőnek tekintik, aki az ókor tudósainak tanait szerves egésszé tömöritette s uj eszmékkel gyarapította; de semmi tekintettel nincsenek az általa kinyilatkoztatott természetfölötti igazságokra, amelyek voltaképen a hitnek tárgyai s amelyek