Circulares literae dioecesanae anno 1911 ad clerum archidioecesis strigoniensis a Claudio Francisco Cardinale Vaszary principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae

III.

34 mennyire nagyrabecsülte ártatlanságukat és lelkűknek tisztaságát, eléggé megmu­tatta, mikor magához híván egyet a kisde­dek közül, kijelentette tanítványainak: „Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek és nem lesztek, mint a kisdedek, nem mentek be mennyeknek országába. Aki tehát megalázza magát mint e kis­ded, az nagyobb mennyeknek országában. — És aki befogad egy ilyen kisdedet az én nevemben, engem fogad be.“ 1 Erre emlékezve, a katolikus Egyház mondhatni már kezdetétől azon volt, hogy a gyermekeket közelebb hozza Krisztushoz a szent áldozás által, melyet ki szokott szol­gáltatni még a csecsemőknek is. Ez, ahogy előírásképen egész a XIII. századig csak­nem valamennyi régi szertartásos könyv­ben benne van, a kereszteléskor történt, a mi néhol még tovább is szokásban maradt; a görögöknél és keletieknél pedig még manapság is dívik. Nehogy azonban kivált a szent ostya az ily csecsemőknél valami tiszteletlenségnek legyen kitéve, mindjárt kezdetben szokásba jött az Egyházban, a csecsemőket csakis a bor szine alatt ál- doztatni. Sőt nemcsak a keresztség föladásakor, de azután is többször részesültek a meny- nyei vendégségben a kisdedek. Némely egyházakban ugyanis mindjárt a papság után következett a kicsinyek áldoztatása, másutt meg a felnőttek áldozása után meg­maradt darabkákat kapták. Idővel azután ez a szokás a latin egy­házban elavult és a gyermekek addig nem járulhattak az Úr asztalához, míg az ér­telmi fejlettségnek bizonyos fokát el nem érték és a legméltóságosabb Szentségnek néminemű ismeretére nem jutottak. Mely új fegyelem egy-két megyei zsinattól már elfogadva, ünnepélyes szentesítést nyert az 1215-ben tartott IV. egyetemes lateráni zsinatnak XXI. cikkelyében, mely a szent gyónást és áldozást a következő szavakban Írja elő mindazon hiveknek, kik az értelmi fejlettség korát elérték : „Mindkét nembeli hivők, miután beszámithatóságuknak évei­hez jutottak, évente legalább egyszer saját papjuknak bűneiket hűségesen meggyón­ják, a rájuk szabott bűnbánatnak erejükhöz képest eleget tenni iparkodjanak és leg­alább husvétkor az Oltáriszentséget tisz­telettel magukhoz vegyék ; hacsak tulajdon papjuknak tanácsára valamely észszerű oknál fogva annak vételétől egy időre tar- tózkodniok nem kell.“ A trienti zsinat,1 anélkül, hogy bár­miképen is kifogásolta volna a régi fegyel­met, mely szerint a gyermekeknek már eszük használata előtt kiszolgáltattatott az Oltáriszentség, egyszerűen megerősitette a lateráni határozatot és elítélte azokat, kik azzal ell«nkezőleg éreznének: „Ha valaki tagadná, hogy minden egyes keresztény hivő mindkét nemből, mikor beszámit- hatóságának éveit elérte, tartozik évente legalább husvétkor az anvaszentegyház parancsa szerint megáldozni — kiközösí­tett legyen.“ 1 2 Tehát az idézett és még most is ér­vényben levő lateráni határozat értelmé­ben, kötelesek a keresztény hívek, mihelyt beszámithatóságuk életéveit elérték, évente legalább egyszer a szent gyónáshoz és ál­dozáshoz járulni. Ámde idők folytán az értelmi kifej­lettség illetve beszámithatóság korának megállapításánál számos tévedés és saj- nálatraméltó visszaélés csúszott be. Akad­1 Máté XVIII., 3. 4. 5. 1 Sess. XIII., De Eucharistia, c. 8. can. 9. 2 Sess. XXI., de Communione, c. 4.

Next

/
Thumbnails
Contents