Circulares literae dioecesanae anno 1911 ad clerum archidioecesis strigoniensis a Claudio Francisco Cardinale Vaszary principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
XIII.
127 zunk lelkünk ügyével, a mi saját lelkünk ügyével, mi, kiknek az a kötelességük, hogy éjjel nappal mások lelki ügyét rendezzük. A kegyelmes főpásztor örömét lelné, ha ez alkalommal szeretett és szerető fiai közt megjelenhetne, maga is részt vehetne azon szent gyakorlatokban, melyeket közösen, kölcsönös lelki épülésünkre fogunk itt végezni. Sajnos, magas életkora — fél év múlva tölti be áldásos életének 80-ik évét — és folytonos gyengélkedése ezen lelki örömtől is megfosztják ; szellemileg velünk van, reánk gondol, érettünk imádkozik és áldást könyörög le reánk, hogy ezen szent magány a kegyelmek forrása legyen számunkra és hiveink számára, merítsünk abból uj életet, okozza az lelkünk felfrissülését, megújhodását, öntsön uj buzgóságot, lelke- sültséget, Isten iránt nagy szeretetet sziveinkbe s adjon az önfeláldozásig menő kitartást az ő szent szolgálatában s a reánk bizott hivő nyáj őrizósében. Végül átadom Önöknek Tisztelendő Testvérek, a nyert Írásbeli megbízás következtében, ő Emja főpásztori üdvözletét és áldását, és arra kérem Önöket, hogy ezen szent napok alatt, de azután // is különösen O Emja ezen jubiláris esztendejében, midőn Isten kedvező kegyelméből nemcsak életének 80. évét elérte, hanem az esztergomi érseki székben eltöltött 20. évét is betöltendi, sokszor és ájtatos lélekkel emlékezzenek meg imáikban a szelidlelkü aggastyánról, kinek egyedüli öröme, ha fiait boldogoknak látja, boldogokká teheti, és kérjék a kegyelmek osztogatóját, adjon kegyelmes főpásztorunknak hosszú életet, szerencsés kormányzást, buzgó papságot, engedelmes hivő népet és bőséges mennyei kegyelmeket. A záróbeszéd: Tisztelendő Testvérek! Lelkigyakorlataink, melyeket szokás szerint bizonyos félelem és elfogultsággal kezdtünk meg, Isten kegyes jóvoltából véget értek. Szivünk mélyéből fogunk hálát re- begni Istennek azokért a sok és bőséges kegyelmekért, melyekkel ezen néhány napi lelki magány alkalmával elhalmozni kegyes volt. A kegyelmekből kiki annyit vett, mennyire őt készültsége érdemesítette, a mennyire meg tudott válni a világi gondoktól, melyek őt otthonából ide kisérték, a mennyire le tudta küzdeni a szórakozottságot, mely gyarlóságunknál fogva ott ólálkodik minden ájtatossági gyakorlatunk küszöbén, helyre tudta állítani háborgó lelkében az egyensúlyt, a csendet, a békét, a nyugalmat. Az Ur Jézus a béke fejedelme. Csak ott hallatja szavát, ahol készségesen meghallgatják, ahol béke és nyugalom honol. Ő maga is, midőn a földön járt, mennyei Atyjával tár- salkodandó, az éjjel csendjét választá imádsága idejéül, kiment a pusztába, fölment a hegyekbe, fölkeresé az olajfák hegyének és a gethszemáni kertnek rejtett helyeit, hogy egyedül, zavartalanul foglalkozhassék mennyei Atyjával és elmerülhessen a Reá bizott nagy munka, az emberi nem megváltása fölött való elmélkedésbe. Mi is, kiki a maga módja és az Istentől vett kegyelem mértéke szerint, szent elmélkedésben és imában töltöttük e néhány napot. Átgondoltuk életünk múltját, tükröt tartottunk magunk elé és az abból nyert képet összehasonlítottuk avval a fenséges ideállal, mely a mi
