Circulares literae dioecesanae anno 1911 ad clerum archidioecesis strigoniensis a Claudio Francisco Cardinale Vaszary principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae

XIII.

128

lelkünk főpapját, az Ur Jézust ábrázolja lelki szemeink elé, és ennek hatása alatt fölélesztettük magunkban hivatásunk fön- ségének érzetét, megújítottuk magunkban a kegyelmet, melyet a kézfeltevés által nyertünk, terveket szőttünk a jövőt illetőleg, mint fogjuk azt a papi erényekben való előhaladásra, kötelmeink pontos és Isten szándékával egyező teljesítésére, hi veink lelki üdvösségének előmozdítására felhasználni.

Egy bizonyos, hogy tapasztalhattuk, mily igaz az, a mit a Bölcs mond: „Non enim habet amaritudinem conversatio illius.“ (Sap. 8, 16.) Ezen lelki magányból mindnyájan kellemes benyomásokkal távozunk. Az Istennel való társalgás fölemelt, megvilágított, megvigasztalt, meg- tisztitott. Láttuk emberi rendeltetésünk magasztos voltát, Istennek irántunk való végtelen szeretetót, ki csak azért teremtett, hogy minket a semmiből kiemelve, egy örökkévalóságon át keblére emeljen és örökké boldoggá tegyen. Láttuk a bűn esztelenségét, gonoszságát és káros következményeit és megutáltuk azt. Lelkünk visszanyerte égfelé törekvő irányát, megerősödött a bűn ellen való küzdelemre, bárhol találjuk is azt, megacélozódott a kitartásra, a papi erényekben való előhaladásra. Béke és nyugalom tért vissza lelkűnkbe, aggodalmaink megszűntek, félelem és rettegés helyett bizalom és szeretet töltik meg szivünket, kibékülünk a szenvedések keresztjével is, melyet nehéz papi hivatásunk rakott vállainkra, és melynek súlya már-már elviselhetlennek látszott, most pedig örömmel hangoztatjuk az apostollal: „mihi autem absit gloriari nisi in cruce Domini Nostri lesu Christi, per quem mihi mundus crucifixus est, et ego mundo.“

Ime, Tisztelendő Testvérek! nagyjában lelkigyakorlataink eredménye, min- magunkra nézve. És hálatelt szívvel mondhatjuk a zsoltárossal „Quam magna multitudo dulcedinis tuae, Domine, quam abscondisti timentibus te.“ (Ps. 30, 20.)

Azonban ne feledjük, hogy papok, lelkipásztorok vagyunk, kiknek nemcsak önmaguk iránt vannak tartozásaik, hanem felelősek hi veikért, sőt az egész világért. „Unusquisque pro peccato suo, sacerdos pro peccatis totius mundi rationem reddet“, mondja aranyszáju sz. János De sacerdotio irt valóban aranyos művében. Tényleg úgy van, a népek azzá lesznek, amivé őket képezzük, amit belőlük csinálunk. Mi papok vagyunk okai a népek züllésének és a népek feltámadásának. Positi sumus in ruinam et in resurrectionem multorum. In ruinam, ha megszűntünk lenni az evangéliumi só, mely megadja a modern társadalomnak a kereszténység ízét; in resurrectionem, ha bevisszük Krisztust a társadalom minden ízébe, minden rétegébe, minden intézményébe.

Ki ne látná a veszedelmet, mellyel a szociál-demokrácia napról-napra való térfoglalása és annak révén a társadalmi forradalom fenyeget. A szemünk előtt lefolyó londoni események világosan mutatják, mily óriási erő és ellenállhatlan felforgató hatalom rejlik az úgynevezett sztrájkjogban, ha azt lelkiismeretlen izgatok a társadalmi rend megbontására tudják kiaknázni. A világ bölcsei, tudósok, politikusok, szociológusok, diplomaták tehetetlenül állnak evvel a pusztító veszedelemmel szemben. Egyikök a világ üdvét, a társadalmi problémák megoldását a fegyveres erő győzedelmes beavatkozásától várják, mások egy uj alkot-