Circulares literae dioecesanae anno 1911 ad clerum archidioecesis strigoniensis a Claudio Francisco Cardinale Vaszary principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae

XIII.

126

Isten az Ö végtelen nagyságával teljesen elfoglalt és betöltött.

Hát még abban a felejtlietlen boldog órában, midőn a felszentelő püspök kezei fejünket érinték, kezeink megkenettek a szentelt olajjal, és hallottuk azokat a csodálatos igéket: „Accipe potestatem offerendi“ és „Quorum remiseris“, nemde úgy éreztük magunkat, mint a kik ebből a sáros föld ingoványából, büzhödt légköréből kiragadtatva teljesen átszellemültünk, kiket ettől a romlott anyagi világtól egy áthidalhatlan nagy űr választ el — az Istentől nyert kiválasztás s annak nyomán a hatalom és küldetés ezt az anyagi világot megszentelni, a bűnös embert Istenhez visszavezetni, vele kiengesztelni, isteni szellemmel, kegyelemmel és malaszttal megtölteni.

A mi hivatásunk tehát teljesen szellemi, tulvilági, földi érdekek nem érintik, a világi gondok nyomasztó súlya nem nehezedik rá! Hivatásunk szempontjából valóban reánk illenek az apostol szavai: „Nostra autem conversatio in coelis est.“ (Philipp. 3, 20.)

Legalább is igy kellene lenni. Azonban ki állithatja, hogy mindenkor megállt hivatásának ezen magaslatán, hogy a saecularium curarum multitudo, melyről sz. Gfergely szól, nem lepte meg lelkét, nem zavarta meg annak tiszta látását, nem vonta el az isteniektől, nem láncolta a földiekhez, nem tette önzővé, kényelemszeretővé, sőt talán mint a rozsda a vasat, megemésztette a lélek éltető erejét, letörölte róla a megszentelő malaszt himporát s a papi rend koronájával ékeskedő lélek halálra vált, vagy legalább is szunnyadásba, talán mély álomba merült, melyből nincsen másképen ébredés, hanem csak oly módon, amint azt Nagy

Szent Gfergely mondja: „Ejicienda est de corde saecularium curarum multitudo, ut anima mortua resurgat.“

A ki lelkét uj életre akarja ébreszteni, lett légyen az tényleg holt a természetfölötti rendben az Isten megszentelő malasztjának elvesztése által, avagy csak szunnyadó, álomba merült, lanyha, közömbös az isteni dolgok iránt, hivatásának kötelmeit nem Isten iránt lángoló szeretetből, buzgón, lelkesen teljesítő, hanem csak szükségből és csak azon mértékig, hogy ellene súlyos mulasztások miatt vád ne legyen emelhető: a halálból, illetve a lanyhaság lethargiájából hogy feltámadjon, uj életre ébredjen, energiáját kifejtse: annak szellemi átalakuláson kell keresztülmennie s ezen szellemi átalakulás első feltétele amit az Ur Jézus Jairus házában a megholt leányzót feltámasztandó miveit: ejicienda est de corde saecularium curarum multitudo.

Jól tudjuk, harmat nem száll a fűre, hanem csak ha szélcsend uralkodik a mezőn úgy, hogy a fa levele sem mozdul. A kegyelem harmata is csak úgy száll a lélekre, adja vissza neki az életet a természetfeletti rendben, tölti meg energiával, és termékenyiti meg a jóságos cselekedetek mivelésére, ha a lélek egyensúlya helyre áll, ha csend áll be és hallhatóvá válik Isten hivó szózata, ha a világi gondok zajától megszabadul, ha időt nyer magával és Istenével egyedül és kizárólag foglalkozni.

Ez a célja a mi összejövetelünknek. O Emja, kegyelmes főpásztorunk szózata szólitott minket ide e megszentelt csarnok falai közé, hogy legalább nehány napot töltsünk itt szent magányban s a világi és hivatásos gondjainktól megszabadulva egyedül és kizárólag foglalkoz-