Circulares literae dioecesanae anno 1910 ad clerum archidioecesis strigoniensis a Claudio Francisco Cardinale Vaszary principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
XIV.
149 4813. sz. Az esztergomi közös papi lelki- gyakorlatok. vizsgálatok alkalmával a hitoktatási naplókat, illetőleg a rendes iskolai munkanaplókat betekintsék és meggyőződést szerezzenek arról, elvégeztetett-e a részletes tantervnek megfelelő tananyag különösen a hittanból és személyesen teljesitették-e a lelkészek a hitoktatási kötelességet. Az évzáró jelentések e körülményre múlhatatlanul mindig kiterjedjenek. Nagy örömömre szolgált, hogy a folyó évi augusztus hó 22—26. napján P. Tom- csányi Lajos S. J. és P. Faludi János S. J. vezetésével az esztergomi érseki szemináriumban megtartott közös papi lelkigyakorlatok szép látogatottságnak örvendtek. Mielőtt a lelkigyakorlatokon résztvetteknek nevét közlöm, ide iktatom megszivlelésül, főleg azok számára, kik a lelkigyakorlatokon részt nem vehettek, dr. Rajner Lajos püspök, érs. általános helytartónak a lelkigyakorlatok alkalmából mondott szívből fakadt szózatát. A megnyitó beszéd: Tisztelendő Testvérek! 0 Eminencziája kegyelmes főpásztorunk hivó szavára gyülekeztünk össze e szent helyen, melynek égbe nyúló kupolája, félkörben meghajló boltivei oly csodálatos módon emlékeztetnek minket egyrészt az égből származó és ég felé törő szent hivatásunk magasztos fenségére, másrészt akaratunknak az engedelmesség szent igájába való meghajtására, melyet életünk kétségkívül felejthetetlen, legboldogabb pillanatában, hallva ordina- tiónk befejezéseid az egyház által előirt antiplionában az édes Jézus szavait: „Iám non dicam vos servos sed amicos rneos“ a felszentelő püspök kezei közt teljes odaadással és szivünk örömujjongása között fogadalomként teljesítettünk. És hányán vannak közöttünk, kiknek azonfelől ifjúkori legszentebb emlékei fűződnek e megszentelt falakhoz. Itt a szószék, melyről ájtatos szívvel hallgattuk tiszteletreméltó lelki igazgatónk elmélkedéseit s azok hatása alatt napról- napra határozottabb körvonalakban alakult ki lelkűnkben a papi hivatás tudata, vésődött egyre mélyebb vonásokkal szivünkbe az azzal járó kötelességek teljesítésének érzete. Itt az oltár, melyről még áhítattal és könnyekig megindulva vettük magunkhoz az Ur legszentebb testét. Itt a padok, tanúi szent elhatározásainknak, erős fogadásainknak, buzgó imádságainknak, melyeknek mindannyinak közös czéljuk vala, hogy szent hivatásunkat megismerjük, arra kellőképen elő készüljünk s egykoron annak kötelességeit hiven, önfeláldozással teljesítsük. Miként valósítottuk meg ezen szent föltételeinket ? Miként váltottuk valóra azokat a — hogy úgy mondjam — ködfátyol képeket, melyeket a szemináriumi benyomások alatt, az isteni kegyelem megvilágositó, keblünket fölmelegitő hatásától megélénkült, felbuzdult fantáziánk jövőbeli papi működésünkről, az Ur szőlőjében teljesítendő szolgálatainkról, a hivő lelkek üdvössége érdekében hozandó áldozatokról magának szőtt? Ma már egy bizonyos távolság választ el minket ifjúságunk szép álmaitól. Talán évek, talán egy évtized, egy negyed század, egy fél század múlt el már azóta. Hogyan állunk? Mi a valóság azokból a szép álmokból, melyek fantáziánkat kispap korunkban foglalkoztatták? Miként valósítottuk meg ezeket a szép álmokat, azokat az ideálokat, melyeket magunk-
