Circulares literae dioecesanae anno 1910 ad clerum archidioecesis strigoniensis a Claudio Francisco Cardinale Vaszary principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
XIV.
151 reink útmutatása és kalauzolása mellett az apostolok példájára mi is beszámoljunk neki, kit Szent Péter leikeink pásztorának és püspökének nevez (I. Pét. 2, 25.), eddigi papi működésünkről, forgassuk elménkben, amit cselekedtünk és tanítót- j tunk. Fontoljuk meg, cselekedeteink összhangban voltak-e mindenkor tanításunkkal, tanításunk megegyezett-e mindenben az egyház őrizetére bízott s általa féltékenyen őrzött depositum fideivel? Nem csonkitottuk-e meg annak tartalmát, nem halványitottuk-e el tanításunk közben szent hitünk dogmáit oly célból, hogy azokat a modern ember számára elfogadhatóbbá tegyük? Hű sáfárjai voltunk-e az isteni titkoknak? A kegyelmek forrását nyitva tartottuk-e mindenkor Istent szomjuhozó híveinknek? Őrt álltunk-e fölöttük úgy mint az a jó pásztor kötelessége? Óvtuk-e őket a ragadozó farkasok ellen a most vajúdó társadalmi harcban, óvtuk-e őket a hamis tanítások, rossz példa, gonosz elkölcsök ellen? Mennyi kérdés! mily súlyos elszámo- ] lás! Hányjuk-vessük meg az Ur Jézus színe előtt, ezen szent magányban, lefolyt életünk, végbevitt lelkipásztori munkál- • kodásunk legfőbb mozzanatait; vessük össze azt, amit tettünk, amik voltunk, amit tanítottunk azokkal a magasztos ideálokkal, melyekkel eltelve vonultunk ki mint ifjú leventék ezen szent falak közül duzzadva eleven élő hittől, lángolva a buzgóságtól Isten országát terjeszteni, a hívek lelki üdvösségén munkálkodni, megvinni a háborgó világnak Krisztus békéjét, megadni a szenvedélyektől korbácsolt bűnös sziveknek a lelki nyugal- mat, azt a békét, melyet a világ nem adhat, mely egyedül a Szentlélek műve, a megszentelő malaszt gyümölcse. Ezt a békét, ezt a lelki nyugalmat keressük a magunk számára is. És hogy azt megtaláljuk, abban minél szilárdabban megállapodjunk, küldi számunkra kegyelmes főpásztorunk Ö Eminenciája általam főpapi üdvözletével főpásztori áldását! A záró beszéd: Tisztelendő Testvérek! Három áldásos napot töltöttünk a szent magányban az Ur Jézus társaságában, egyedül vele és lelkünk ügyével elfoglalva. Az isteni kegyelemnek bő áradata járta át lelkünket. A Szentlélek megvilágositó malaszt ja fényt gyújtott szivünkben, mely bevilágitott annak legeirejtettebb redőibe. Láttuk gyengeségünket, gyarlóságainkat, hibáinkat, fogyatkozásainkat, mulasztásainkat, hálá- datlanság unkát, mellyel az Ur Jézus szenvedő Szivét oly sokszor megszomori- tottuk, annyiszor és oly fájdalmasan megsebeztük. Az irgalmas szamaritánus készségesen megbocsátott mindent, feledi hálátlanságunkat, hütelenségeinket, sőt írt és orvosságot csepegtet bánatos sziveinkbe ; erőt, kedvet, új lelket önt keblünkbe, hogy immár újult erővel haladjunk a tökéletesség ösvényén, melyre hivatásunknál fogva, mint a természet- feletti rend őrei és intézői, kötelezve vagyunk, s" teljesítsük a hű lelkipásztor, az Isten Szive szerint való pap nehéz kötelmeit, azon szent ideálok szerint, melyeket magunknak egykoron a papi méltóságról, a lelkipásztori hivatásról ezen megszentelt falak között alkottunk. Hála és dicsőség mindenekelőtt Istennek, az élet és halál föltétien Urának, ki ezen szép napokat megélnünk engedte és időt és alkalmat nyújtott a törede23
