Circulares literae dioecesanae anno 1910 ad clerum archidioecesis strigoniensis a Claudio Francisco Cardinale Vaszary principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
XIV.
152 lemre, a penitenciára, a megújhodásra; hála és dicsőség Jézus legszentebb Szivének azért a sok kegyelemért és ma- lasztért, melyben szent magányunkban oly bőségesen, oly túláradó mértékben részesültünk; de forró köszönet illeti meg 0 Eminenciáját, kegyelmes főpásztorunkat is, ki nekünk alkalmat adott és lehetővé tette, hogy az Úr Jézussal ezen desertus locusban, ezen az emberi közlekedéstől elzárt szent magányban megpihenhettünk, vele társaloghattunk, neki az apostolok módjára beszámolhattunk mindenről, amit cselekedtünk és tanítottunk. Végül forró köszönetét mondok ügy saját, mint édes mindnyájunk nevében tiszteletreméltó lelki vezéreinknek, kik minket a lelki megújulás szent munkájában kalauzoltak s az Űr Jézussal való társalgást lelkes szónoklataikkal, sz. Ignác szellemében tartott elmélkedéseikkel megkönnyítették, s sziveinkben a lelkesedés tüzet, a lelkipásztori buzgalom égi lángját újra felgyújtották. Legyen részük mindazon jóban és áldásban, melyek ezen lelki gyakori a toki »ól származni fognak. És most engedjék meg Tisztelendő Testvérek! hogy mielőtt szétválnánk, az idei lelkigyakorlatok emlékéül egy képet adjak Önöknek ütravalóul! Egy szent képet, jobban mondva egy szentnek képét, nem vászonra, vagy papírra festve, hanem pusztán csak emlékezetükbe vésve, mely — ügy vélem — mindennél alkalmasabb leend a benyomásokat, melyeket e szent helyről magunkkal viszünk, ébren tartani bennünk, s nemcsak sarkalni fog arra, hogy az ezen benyomások kapcsán keletkezett jó feltételeket valóra váltsuk, hanem útmutatóul is fog szolgálni, mint kelljen azokat egyes előforduló esetekben beváltanunk, sőt maga a megemlékezés róla új erőforrásul fog szolgálni s Istennek segitő, megvilágositó kegyelmét számunkra biztosítani. Reményiem pedig ezt annál nagyobb bizodalommal, mivel akitől e kép ered, maga az isteni kegyelmek osztogatója a földön, kinek minden tollvonása az isteni áldás záloga. A művész ugyanis, ki nekünk ezt a képet megrajzolta, nem csekélyebb egyéniség, mint maga Szentséges Atyánk, a jelenkor válságai közt annyi keserűséget elszenvedő, oly súlyos megpróbáltatásokkal küzdő X. Pius pápa, • „Editae saepe“ című enciklikájában Borromei szent Károly szentté avatása 300. évfordulója alkalmából egy képet fest nekünk, az igazi pap, a hű lelki- pásztor, a tökéletes egyházi elöljáró képét. E kép a háromszáz év előtt szentté avatott nagy milánói érseket megragadó vonásokban tünteti elénk, sőt követendő mintaképül tűzi ki számunkra, mint olyat, ki „plane dignus in quem cuiusvis generis homines tum e clero tum e populo, divites aeque ac inopes tamquam in exemplar intueantur; cuius excellentiae summa in episcopi atque antistitis laude continetur, qua Petri Apostoli dictis obtemperans factus est forma gregis ex animo.“ (Encycl. Editae saepe dto 26. Maii 1910.) Ezen nagy férfiú alakja sokkal ismertebb előttünk, semhogy szükség volna jellemrajzával közelebb foglalkoznunk. Elég megemlékezni arról, hogy V. Pál a szenttéavatási bullában őt úgy dicsőíti, mint a római Szentegyház, mint sacerdotem előkelő szövétnekét „grande luminare, fidelem, servum bonum, formam gregis, formam pastorum“, és miután az ó- és új-szövetség legnagyobb férfiaival: