Circulares literae dioecesanae anno 1909 ad clerum archidioecesis strigoniensis a Claudio Francisco Cardinale Vaszary principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
XIII.
142 mely fényt dérit és meleget ad, életet fakaszt, virágot nevel, gyümölcsöt érlel. A kegyelem virága az erényes élet, gyümölcse az a benső béke, a lélek egyensúlya, mely az Istenben való megnyugvás, az Isten törvényeivel való megegyezés, az Istennel való egyesülés eredménye. Ezt a megegyezést, ezt az egyesülést Istennel létrehozni célja a kereszténységnek. Ezt a fensőbb, Istenben való életet kezdeményezi, fejleszti, növeli, virágzásra hozza az emberi lélekben az isteni malaszt, s annak gyümölcseként megérleli bennünk az Istenben való békét, mely előíze Isten boldogító látásának a mennyországban. Ezt a kettőt: t. i. kegyelmet és békét kíván szent Pál apostol üdvözletként a keresztény kiveknek. Midőn pedig a hívek pásztorához intézi szózatát, akkor a kegyelmen és békén kívül még az irgalmasságot is bele foglalja üdvözletébe és pedig olyképen, hogy a malaszt és béke szók közé közbe iktatja az irgalmasság szót, mintegy érezvén és kifejezésre juttatni óhajtván abbeli felfogását, hogy a pásztoroknál a malaszt működéséhez az irgalmasság is föltétlenül kívánatos s mig a közönséges híveknél a béke eszközléséhez, a léleknek az Istenben való nyugalmához elegendő a kegyelem és az avval való közreműködés: addig a lelki- pásztoroknak azonkívül még irgalmasságra is vagyon szüksége és pedig kettős irányban: Isten különös irgalmára, hogy fenséges hivatásuk teljesítése körül gyarlóságaik akadályul ne szolgáljanak s midőn mások üdvösségének munkásságán fáradoznak, ők maguk annak kárát ne vallják. És másodszor az irgalmasságra, mint keresztény lelkipásztori erényre, hogy híveik lelki nyomorúságán könyörülve, készséggel törjék meg nekik az élet kenyerét, nyújtsanak irt, orvosságot a lelkileg betegeknek, erősítsék meg az erőtlent, bekötözzék a sebesültet, felkeressék az elveszettet. (Ezek. 34., 4.) Egybegyültünk Tisztelendő Testvérek! hogy a világ zajából kiválva, mindennapi foglalatosságaink tömkelegéből kiszabadulva, néhány napot szent magányban töltsünk s ezen idő alatt egyedül Istenünkkel, az örökkévalósággal, égi rendeltetésünkkel, fenséges hivatásunkkal, az avval járó súlyos kötelességekkel foglalkozzunk s számot vessünk magunkkal arra nézve, miként teljesítettük azokat a múltban és mint fogjuk teljesíteni a jövőben? Aki komolyan veszi szent hivatását s a megtartandó szent elmélkedések fonalán a dolgok mélyére óhajt jutni, látni fogja, hogy az isteni irgalmasság mily határtalan, végtelen mértékére van szüksége a papnak, főleg a lelkipásztornak, hogyüdvözüljön. Mindig fülemben csengés rettegéssel tölt el arany szájú szent János ismert mondása: „Nem hiszem, hogy sokan volnának a papok között, akik üdvözülnek, hanem inkább többen vannak, akik elkárhoznak.“ Rettenetes! Lehetséges volna ez? és mi légyen az oka ? Mert a papi rend emberfeletti életszentséget, angyali tisztaságot igényel. Mert a pap Isten hírnöke, Isten helyettese a földön, a megváltás nagy munkájának folytatója és végrehajtója, a legszentebb titkoknak nemcsak őrzője, hanem teljesítője, a bűnbocsánat eszközlője, az égi maiasztok kiszolgáltatója, az áldás osztogatója. Az ő hűségétől, tevékenységétől, buzgóságától függ ezrek és ezrek földi és földöntúli boldogsága, a lelkek örök üdvössége. Ha a pap nem tanít, honnan terjedjen az Isten-ismeret, a vallásosság a föl
