Circulares literae dioecesanae anno 1906 ad clerum archidioecesis strigoniensis a Claudio Francisco Cardinale Vaszary principe primate regni Hungariae et archiepiscopo dimissae
XV.
139 Éjjel nappal őrt állottunk a reánk bízott nyáj mellett, védtük a farkasoktól, végeztük a lelkipásztorkodás apostoli munkáját, kiki abban a körben, mely osztályrészévé jutott; abban az állásban, melyet számára a főpásztor kijelölt. A munka neliéz volt és fáradságos, súlyos felelősséggel járt; azért nem volt emésztő gond és aggodalom nélkül. Tudom, sokszor verejtéktől gyöngyözött tiszteletreméltó arczuk; az igehirdetés a szószéken és iskolában, a szentségek kiszolgáltatása a templomban, az oltárnál, a gyóntatószékben, a betegek és haldoklók ágyánál kimerítette testi és szellemi erejöket, s áldást osztó napi munkájuk után fáradtan hajtják nyugalomra kimerült tagjaikat. És bárcsak mindenkor zavartalan lett volna éjjeli nyugalmuk ... és szeretettől aggódó szívvel teszem hozzá, bárcsak lelkipásztori munkásságunk közben ezen testi-lelki fáradalmakon kívül soha nagyobb baj ne ért volna bennünket! . . . Azonban ki ne ismerné azon veszélyeket, melyeket a papi hivatás magában rejteget. Olyan a pap a világ közepette, mint a világból kimeredő sziklaszirt. A tenger hullámai minden oldalról csapkodják, alámossák, habozzák, beszennyezik. Mily tisztaság, mily tökéletes életmód, mennyi életszentség kívántatik a paptól; őtőle, kinek kötelessége ismerni minden bűnt, kinek feladata érintkezni mindennemű bűnösökkel! Szentnek kell lennie a bűnök özönében. Pedig az írás szerint „a ki a szurokhoz nyúl, beszeny- nyezi magát; és a ki a kevélylyel társalog kevélységet ölt fel“ (Sirákf. 13, 1.) Olyan a bűn, mint a métely: megfertőzi még azt is, ki a betegnek a gyógyító irt nyújtja. A papra nézve sincsen kivétel; a lelkipásztorra pedig épen ráillik Nagy szent Leo jóslat számba menő mondása: „Dum per varias actiones vitae huius sollicitudo distenditur, necesse est de mundano pulvere etiam religiosa corda sordescere.“ Valljuk be, a világi foglalatosságok közt, a lelkipásztorkodás nehéz munkája közben a világ porától nem maradt érintetlen a mi szivünk sem. Ezt a port le kell törülni. Mindnyájunknak szükségünk van lelki megújhodásra, szellemi pihenésre, erőgyűjtésre. A reánk ragadt világi port le kell i magunkról rázni. Ha megakarunk lélekben ujhodni, fel kell keresnünk az élet forrását, a hol van az igazság, a honnét fakad a malaszt és a kegyelem. Nem Babylon utczáin bugyog fel ezen forrás. Nem a világ zajában, a napi foglalatosságok zűrzavarában találjuk azt fel. Mennünk kell oda, hová az Ur Jézus tanítványait hivá pihenni — a pusztába, a lelki magányba. Oda, hol a lélek egyedül van Istenével; hol figyelmét tőle semmi el nem vonja; hová a mindennapi foglalatosságok gondjai el nem hatnak ; hol minden csendes: még a szenvedélyek dúló viharjai is elülnek. A lélek egyedül találkozik Istenével. Isten léte környezi, Isten lelke tölti meg valóját. Ezen csendes magányban csendül meg csodálatos módon Isten szava fülünkben, s a közvetlenség igézetével tölti be lelkünket — az az édesen hangzó, szivet, velőt átjáró szózat, melyről szent Bemard, saját tapasztalásán okulva mondja: „Ilaec vox non auditur in foro, non sonat in publico, secretum vult oculum, secretum quaerit auditum.“ Valamint az Ur Jézus tanítványait első kiküldetésük befejeztével a pusztába,
