Circulares litterae dioecesanae anno 1887 ad clerum archi-dioecesis strigoniensis a Joanne Cardinale Simor principe primate regni Hungariae et archi-episcopo dimissae
XXIV.
177 A zavarnak, a felforgatásnak egyedül az ember, — a rendnek, a nyugalomnak Isten a szerzője. Szentséges Atyánk! Mialatt az egész keresztény hivő világ a Te félszázados áldozárságodnak örvend, kérve a mindenható Istent, hogy szorongattatásaidból, hányattatásaidból megszabadulva békésebb, örvendetesebb napokat láss : a hivő magyar nép, mely az apostoli pápa által apostolnak nevezett első szent királyunk katholikus hitéhez annyi sok viszály között oly sok csapás után máig is hű, minden népek közül legerősebben érzi magát indittatva, hogy neked e napon tiszteletét, szeretetét, ragaszkodását, hódolatát bemutassa, mert minden nép, minden nemzet között ő részesült a Szentszék legtöbb jótéteményében. A pápa vette fel a magyar nemzetet a kérésztség által Isten hivő népeinek sorába s számára ezáltal a nemzetek között e hazát biztositotta. A római császárok közelében, kik a hivő népekre vonatkozó előjogokat fenntartották anélkül, hogy az ezekkel kapcsolatos kötelességeket mindig teljesitették volna, nemzetünk a római Szentszék védelme mellett saját jogaiban független és önálló maradt. Nem hűbéres, hanem önálló magyar királynak, akit ő nevezett először igy, küldött koronát s benne az Egyház javára és a magyar nemzet díszére az apostoli jog ékkövét, mely azt szent koronának jellegzi. A pápa Árpádnak, a beköltözött magyar vérnek a keresztény élet erényeiben a hősiességig emelkedő sarjait a szentek közé avatta, kiknek oltalmáért esedezve népünk, a magyar név megtisztelve legyen s a szentek egyességében, az isteni gondviselés tervei szerint, a magyar kiválóan magyar által sególyeztessék, oltalmaztassék. A római pápa volt az, aki a keresztény uj élethez nehezen simuló s a keresztény fegyelemben még meg nem szilárdult magyar népfajban a gyakran fellángolt belviszályok tüzőt szelíden, gondosan oltogatta, csillapította, a magyar hazát fenyegető veszélyeket korán felismerve, hogy azok be ne törjenek, a figyelmet ébren tartotta s miután a vész beköszöntött, nehogy a nemzetet feleméssze, a csüggedő lelkeket bátoritá, ősi hős tettekre buz- ditá, a szorult keblekben a reményt éleszté, a felszabadulás útjait, feltételeit jelző, a fejedelmeket segélyre hívta, saját felszerelt hadait hazánkba küldte, a hadi készletet, költséget tetemes részben maga nyújtotta; végre a török járom, mely őseink nyelvén: „durissima turearum tyrannis“ kegyetlen zsarnokságnak neveztetett, megtöretvén, a Szent Atya volt azon, hogy elgyengült, pusztuló magyar nemzetünk önálló jogaiba, szabadságába, önéletóbe visszahelyeztessék. Legújabban Te voltál az, aki a világot átkaroló gondjaidban a fejedelmeknek s nemzeteknek emlékezetébe visszaidézted az állami és társadalmi élet nélkülözhetetlen alapigazságait s nevezetesen a mi minket éltetni, szilárdítani, gyarapítani képes, a magyar püspökökliez irányzott leveledben feltártad. A történelem, a mulókony idők eme tanúja, azoknak, kik okulni akarnak, életmestere, a hazug állítások felfedező, czáfoló, elitélő bírája, a müveit utókor oktatója, fennen hirdeti: amit nemzetünk évkönyveiben is olvasunk — Szentséges Atyánk mi magyarok a római Szentszék megszámlálhatatlan jótéteményeivel lettünk elhalmozva. Te nem az uralkodás külfényét keresed, hanem csak a magas, a társadalmi rendben is annyira szükséges pápai tekintélynek jogtalanul elveszett szabadságát,
