Ordines Circulares ad Honorabilem Clerum almae Dioecesis Csanádiensis de anno 1935.
II.
10 hozzáadatik nektek.“1) Ha minden emberi viszonylatban igaz e krisztusi szó, a háztársak életében a meg nem rendíthető boldogságnak alapja. Azok a családi kötelékek, melyek az anyagi válság következményeként fölbomlanak, azért mennek tönkre, mert az emberek ma túlnyomórészt csak a számban és pénzben keresik az élet értékét. Ez pedig meghamisítása Isten gondolatának s megalázása az emberi méltóságnak s ép azért örvénye az emberi boldogságnak is. Akik hisznek, azok tudják nemcsak azt, hogy „Isten országa nem étel és ital, hanem igazság, béke és öröm a Szentiélekben“2) de tisztában vannak azzal is, hogy ez az Isten által megalkotott legszentebb földi közösségnek szintén élettörvénye. Hiába töprengenek a könnyebb megélhetés eszközeinek előteremtésén a világ hatalmasai és bölcsei, a lélek jogát kell helyreállítani s a lélekben gyökerező szeretetet kell újból felmagasztalni, s ha hit és benne gyökerező méltányosság, türelem és kimeríthetetlen remény fogja életünket gazdagítani, akkor a népeknek és társadalmi osztályoknak, de főleg a hitveseknek békéje és egyetértése újból meg lesz mentve. Nem arról van szó, hogy a család ne törekedjék jobb megélhetésre. Dolgozni tisztességes eszközökkel, emberhez mindig méltóbb életszintre emelkedni szintén Isten rendelése, de mindenekfölött való kötelesség a hitet és jóerkölcsöt őrizni, mert ez ád erőt az apák örökségének megőrzésére, de biztosit energiát és ügyességet is azt akár visszaszerezni akár pedig finom lelkiséggel és szellemi kincsekkel gazdagon pótolni. Ugyanez a megállapítás érvényes azon bajokkal és csapásokkal szemben, melyek az embert akár hibájából akár önhibáján kívül nem egyszer sújtják s kis lelkeket, hivatásukról megfeledkezett keresztényeket is kötelmeik elhanyagolására hangolnak. Nyomasztó tünet, hogy a hitvesi hűség nem egyszer kórt szenved azért, mert a hitvestársak egyike vagy másika betegség vagy más szerencsétlenség folytán elveszti ifjúkora bóját vagy esetleg áldozatot kíván hitvestársától. Csak önző lelkek feledkezhetnek meg a vállalt és esküvel erősített kötelmekről a megpróbáltatás óráján. Akik emberméltóságuk tudatát megőrizték s főleg akik nem feledik, hogy Krisztus által Isten gyermekségének dicsőségére emeltettek, azoknak a bajban és betegség idején is a szenvedő Jób komoly szava a figyelmeztetőjük : „Ha a jót elvesszük Isten kezéből, a rosszat miért ne vennők.“]) A gond, a fájdalom hozzátartozik az élethez. Ez az elveszett paradicsom bucsuüzenete, de egyúttal az égi paradicsom Ígéretének hordozója. Az ősszülőknek, mikor Éden örömeit el kellett hagyniok, fájdalmas tudat volt hordozni az isteni büntetést, hogy a föld tövist és bojtorjánt terem számukra, de a megváltás Ígéretében egyúttal fölcsillant a remény csillaga, hogy a megpróbáltatásokon keresztül, a szenvedő Krisztus nyomán járva, megdicsőülnek és megvi- gasztaltatnak. Akik hisznek, azok a házasélet keresztjét is megértik s annak hordozása közben a remény legszebb virágai nyílnak keblükben. S ha igaza van nagy Írónknak, hogy „csak az önösnek nincsen vigasztalása e földön,“2) úgy ébredjenek föl kábulatukból és szük- keblüségükből azok a hitvestórsak, akik a bajban és szenvedésben megfeledkeztek legszentebb kötelmeikről s ráeszmélve az eskü ünnepélyes szavaira, amelyben hűséget fogadtak „bárminemű viszontagsággal“ szemben, áílitsók helyre, építsék fel újra a fájdalomban is győzelmes szeretet tűzhelyét, szolgáltassanak példát utódaiknak és az egész emberiségnek. Kétségtelen, hogy a hűség sokszor áldozatokkal jár. De amint az arany tűzben tisztul meg, úgy a vállalt erkölcsi kötelesség teljesítése is küzdelmekben nyeri el igazi jutalmát. S ha e küzdelem sokszor terhes, vigasztalást meríthetünk és kell is merítenünk a kegyelem forrásaiból csak szokjunk azokhoz újból elzarándokolni. Ahány elhanyagolt asz- szony panaszkodik vagy férj indulatos- kodik, mindannyit meg lehetne kérdezni — s különösen jó volna ha önmagukat megkérdeznék — kerestek-e erőt és kitartást az imádságban ? Mert ha az Ur Jézus azt mondja, „zörgessetek és meg- nyittatik nektek, kérjetek és adatik nek*) Máté VI. 33. 2) Rom. XIV. 17. J) Jób II. 10. 2) Eötvös: A Korthausi.
