Ordines Circulares ad Honorabilem Clerum almae Dioecesis Csanádiensis de anno 1930.

III.

10

szerű, mivel az igaz hit oltárain gyújtotta meg a buzgalom lángját s dőre képzetek helyett az egy igaz Isten tiszteletét terjesztette el a magyar lélekben, hanem azért is, mivel a kalandvágyé s ezen türhetetlenségeért a többi népek által halálra Ítélt magyart nemesebb földi hivatásának tudatára is ébresztette s az erőszak helyett a munka szolgálatába állítva őt a polgári boldogulás áldásait is biztosította számára. Ezzel a gondolattal küldötte a kereszténység az ő hőseit is a pogányság veszedelmének elhárítására. S amikor Szent István király elindult, hogy hazánk délvidékén az utolsó pogány őrállást, a délszláv Ajtony várában, megdöntse, nem a fegyveres győzelem volt az ő és seregének végső gondolata, hanem az Isten dicsőségére emelt templomok, a keresztény erkölcsboldogságában gyarapodó családi tűzhelyek, Krisztus szent egyháza által szentesített polgári és jogi viszonyok, a názáreti Szent Család példája szerinti serény munka s mind az a boldogulás, haladás és béke, mely azon a földön nő, amelyen minden törekvés központjául Krisztus keresztjét sikerült kitűzni, így gondoljuk el helyesen, s csak is igy merítjük ki a keresztes-hadjárat értelmét, melyet az első szent király vezére, Csanád, az utolsó pogány törzsfőnök, Ajtony, ellen vívott, s melynek emlékét őrzi nemcsak a győztes keresztény vezér neve a régi Marosvár helyett, hanem mindaz a virulás és keresztény öröm, melyet e Krisztus számára meghódított vidéken Krisztus fegyveres vitézei után Krisztus békés munkájának fegyvertelen hősei teremtettek meg.

A kard Krisztus anyaszentegyházának kezében csak eszköz, mellyel előkészíti a talajt azok számára, kik az 0 tulaj- donképeni nagy harcait vívják és győzelmeit aratják s ezek a szentek. Dél- magyarországon is a hősök munkáját a szentek fejezték be. S ha örök igazság a zsoltár szava, hogy „csodálatos Isten az Ő szentjeiben“,1) ez a megállapítás a legfényesebben igazolódott a Csanád vezér által meghódított részén Szűz Mária virágos kertjének, a mi kilencszáz éves egyházmegyénknek területén. „A szél ahol akarja ott fu; és hallod zúgását, de nem tudod honnét jön, vagy hová

megyen; igy van mindaz ki a lélektől született.“') A lélektől, Isten Szent-leikétől, születnek és ihlettetnek azok a kiválasztott hősök, akik meghódítják azt, amihez a kard nem fér, az ember szivét, akaratát, jellemét, tulajdonképeni életét. Ilyen Isten Szendéikétől különösképen kiszemelt és hazánk területére — köznapi gondolkozás szerint véletlenül, hivő felfogás szerint gondviselészerüleg — átplántált igazi honfoglaló volt Szent Gel- lért, egyházmegyénk első püspöke és megszervezője. Ő úgy vélte, hogy a lélek a Szent-földre, Üdvözítőnk életének és megváltó munkájának színhelyére szólítja, hogy ott a kegyeletes emlékekbe elmerülve saját lelkének boldogságát és üdvösségét biztosítsa. De a Lélek, mely az egyesek és nemzetek sorsát titokzatos módon intézi, nem szent emlékek misztikumának elsajátítására, hanem az élő, tevékeny és építő lelkiség szolgálatára küldte őt. Köznapi fogalmakkal gondolkozó emberek szintén csak a véletlen művét fogják abban látni, hogy a vihar Isztria partjára vetette a saját lelke üdvösségét kereső bencés szerzetest, de az Isten ujját a történelem fordulatainál felismerő hivő lélek tudja, hogy a velencei Sagredo patrícius családnak egyéni üdvösséget áhitó sarja egy felsőbb terv megvalósításának céljából szállt partra a magyar birodalom határán s találkozott az országot és egyházat egyazon lélekkel építő Szent István királynak másik nagy munkatársával Razina szerzetessel, ki Rómából hozta a Szentatya áldását és útmutatását egy nemzet megszentelésére, s ugyancsak isteni sugallatból csatlakozott hozzá részt kérni e munkából, mely- lyel nemcsak a maga szentségének nimbuszát, hanem millióknak földi boldogságát és örök üdvösségét volt hivatva biztosítani.

Szent Gellértnek elég volt egy szó megérteni, mit szánt neki az Isten, Szent Istvánnak elég volt egy pillantás ráeszmélni, hogy ki az, aki a királyságot s a nemzetet egyaránt hivatott az emelkedés útjára vezetni. A szent király rögtön felismerte az Istentől küldött hithirdetőben az ő népe apostolát s szinte prófétai ihlettel jelölte ki számára jövendő munkája szinterét a Maros mentén alapítandó

') LXVII. ZS. 36.

') Ján. 111. 8-