Ordines Circulares ad Honorabilem Clerum almae Dioecesis Csanádiensis de anno 1930.
III.
11 uj egyházban, mielőtt azt még karddal meghódította volna. De addig is más fölséges feladatot szánt neki. Mielőtt a nemzet megtérítéséhez és megnevelésé- hez fogott volna, mintaképet kellett az uj keresztény nép számára formálnia. S e célra mit jelölhetett volna ki számára méltóbbat az atya és a szent, mint földi aspirációi és örök reménysége hordozójának, Szent Imrének, nevelését? S az Istentől küldött nagy lélek csodát művelt, nagyobbat mint betegek gyógyítása vagy halottak feltámasztása: egy félpogány társadalom kedvezőtlen körülményei között, párlviszályok forgataga dacára, egy udvar ezer csábításaitól körülvéve oly szentet nevelt az újszülött magyar kereszténység zsengéjeként, kire bámulattal tekintett a vad pogány s a még félénk keresztény magyar egyaránt, s kinek glóriába vont tiszta alakja kilenc- száz év óta példaként ragyog a kereszténység egén Magyarország s az egész világ számára — különbség nélkül hódolatot követelve mindenkitől, mert nincs szebb, mint ,,a tiszta nemzetség fényességben, mert halhatatlan emlékezete mind az Istennél, mind az embereknél.“1) Ez a pedagógia, mely először szentet formál, hogy azután nemzetlelket alakítson, helyes és eredményes volt. Mert a nemzeteknek, melyek nagyságra törekszenek, mindenek előtt példára van szükségük, s az a példa, mely el nem avul, mely fölött a századok nyomtalanul haladnak el, úgy hogy oktat, serkent és a nagyság utján magával ragad mindenkoron, a Krisztust követő szent, s közöttük is talán legfelsőbb fokon az az erkölcsi integritását teljesen megőrzött tiszta lélek. A pogány papok, a táltosok, harcosokat neveltek, de ezeket a több erő legyőzte; a keresztény papok szenteket és keresztes hősöket formáltak, kik Istent akarták mindenek fölött, s azért maradtak erősségei minden időknek, mivel nem emberi erőkben, hanem el nem múló isteni erényekben, keresték saját nagyságukat s szolgálták a népnek, melyből kinőttek, jövőjét. Ebből a nagy iskolából lépett szent Gellért a Gondviselés által számára kijelölt egyházmegyének élére, hogy ott folytassa százezrek életében azt, amit Szent Imre lelkében befejezett, Isten szentjeinek formálását. A munkatér, melyet a szentkirály számára kijelölt, hasonló volt a teremtés kezdetén kibontakozó mindenséghez, „puszta és üres“') vagyis inkább pogány, mely az eredeti bűn minden átkaként csak „bojtorjánt és tövist“* 2 3) termett. De amint a világteremtés első napján „Isten lelke lebegett a vizek fölött“'5) s elválasztotta az életet és halált, úgy indította meg egyházmegyénk apostola is Valter mesterrel, Mórral és többi szentéletü munkatársaival együtt a természetfölötti kegyelem kiárasztásával, fáradtságot nem ismerő munkájával, apostoli útjaival, félelmet és némaságot nem ismerő ékesszólásával, egyszóval,, azzal a krisztusi szeretettel, mely az Ő választottjait hajtja „ösztönzi“4) és pihenni nem engedi, a keresztény élet sarjadását és növekedését, úgy hogy a lelki szempontból avar terület csakhamar ékessége lön annak a virágos kertnek, melyet az ősi Pannónia helyén Szent István tervezett és Szűz Mária híven öntözött. Csanád várában a csanádi püspökség egyházaival és iskoláival végvára lön nemcsak a katholikus kereszténységnek kelet és dél felé, hanem oly központja az istenes gondolkozásnak, tisztult életfölfogásnak és komoly tudományosságnak, hogy messze földről ide sereglettek azok, kik az élet köznapi formáival megbarátkozni képesek nem voltak, hanem felsőbb lelkiségben, emelkedett világ- szemléletben keresték boldogságukat. Keresztelő Szent János egyháza mellett, mely a szó szoros értelmében keresztkutja lett egész Délmagyarországnak mert itt vezette be a szent püspök Krisztus aklába ez országrész nagyjait és kicsinyeit, csakhamar ritka fényben emelkedett ugyancsak az ő gondoskodásából a Boldog- ságos Szűz Mária egyháza, melyet temetkezési helyéül is szánt s melyben kibontakozott az a merész lendületű Mária-kultusz, mely nemzetünknek kiváltsága és dicsősége is volt, s mely a szent püspökben, a Boldogságos Szűz rajongó tisztelőjében, bírja ihletőjét, mint erről reánk maradt dicsőítő beszédei is tanúskodnak. A katholikus istentisztelet diszéá Gén. I. 2. 2) Gén. III. 18. 3) Gén. I. 2I *) II. Kor. V. 14. 1) Bölcs. IV. 1.
