Pápai Ujság – I. évfolyam – 1899.

1899-02-12 / 6. szám

lyozható, nem pontos s nagyon korlátolt a szolgáltatást tekintve. Közgazdasági érdek tehát gépeket alkalmazni a szállításnál, ha nagy tömegű anyagot kell állandóan egyik helyről a másikra továbbítani. Az anyag kapható legyen bőven, kifogyhatatlanul az egyik helyen, ez lehet a vicinális ut kiinduló pontja; legyen állandó fogyasztó, a ki a terményt nem nélkülözheti, ezért a termelt anyagot részint saját szükségleteire, részint mások számára közvetítésül, megveszi, itt a vicinális ut másik határpontja. Vicinális útnak, legyen az vasút, vagy viziut, ez adja meg a létjogot, ez biztosítja felvirágzását. Ebből a szempontból vizsgálva vármegyénk közlekedési utait, különösen három olyan terményünk van, melyek értékesítése indokolttá teszi, hogy a kérdéssel foglalkozzunk: a hal s egyéb vizi termények a Balatonban, a bor a Bakony déli lejtőin s a fa (mész, szén) szinte a Bakonyban. A Balaton vize s a Bakony erdőség Veszprémnek az a drága kincse, melynek, mondhatjuk több ezredéves műveltségét köszöni. Már a kőkorszakban, a Kr. előtti 1500 év előtt felkereste az ős ember haláért a Balatont, vadjáért, fájáért, védelmet nyújtó sziklás odúiért a Bakonyt, mit a kiásott kőbalták, csákányok s más emlékek kétségtelenné tesznek. S a hogy betette ember a lábát ez áldott földre, nem is hagyta el soha, egy pillanatra sem, pedig legalább három ezer év viharzott el azóta. Nem feltűnést kereső phrasiss-al szólok azonban, ha azt állítom, hogy a Balatonért és a Bakonyért igen kevés történt vármegyénkben. Főbb közlekedési utaink azok, majdnem csak olyanok

; milyenek a római hódítás korában, Kr. u. 1—2 században voltak; a veszprém-győri ut a Czuha völgyén, veszprém-balatonparti országút, nemkülömben a Fehérvártól Szombathely felé vármegyénkben a Séd és Tarna horpadáson keresztül vonuló ut évezredek óta használt közlekedési vonalak. Melyiken jár ma vasút ? Egyetlen egyen, a Séd-Tarna-völgyén, a miből a veszprémi és devecseri járásnak van ugyan haszna, mert a vasút mentén keletkezett a csingervölgyi szénbánya, a városlődi vashámor, a herendi porczellángyár, ajkai üveghuta stb. Pápa azonban árván maradt, forgalmi góczponttá engedvén Kis-Czellt emelkedni. Kárpótlásául szolgálhat a pápa-csornai vasút; ennek üzeme azonban hasznot nem igen mutathat föl, mert Pápa maga nem nagy kivitellel dicsekedhetik. Most van épülőben a pápa-bánhidai vasút; ez már jelentene valamit, hisz a Bakonyból jövő Gerenczét keresztezi. A pápa-csornai vasút szolgáltatja azt az okulást, hogy magában az a törekvés, hogy nagy bevitelre szoruíó városhoz jutunk közelebb, mint Sopron, Bécs, még nem biztosítja a viczinális vasút felvirágzását ; kis gép — keskeny vonalon rövidebb uton is később juthat bizonyos pontig, mint elsőrendű gép, műszakilag tökéletesebb, habár kerülő uton. Ha azonban a viczinális vasút bőven termelt anyagot talál kiindulási pontján s megtalálja útjában ez anyagnak fogyasztóját, piaczát — közgazdasági hivatást tölt be s okvetlenül felvirágzik. Ilyen, a jó Istentől kijelölt támogatója lehet a pápa-bánhidai vasútnak a Gerencze vize ; ered az északi Bakonyban, Lókut határán, a zirczi járásban, a hol legtöbb a fa egy tömegben ; a folyó medrét usztatáshoz alakítva, — mint azt Rómer Flöris már 1860-ban ajánlotta — a viczinális vasút megkapná a Bakonyból azt az anyagot mindenkor, a mi üzemképessé tenné ; a öerenczén úsztatott fát, meszet Bébnél fölvenné a viczinális vasút s szállitná Pápára, Pestre. De keletkeznének nagy ipartelepek is, mint a fehérvár-czelli vasút mentén ; hajlított bútorgyár, melyre a bükk kiválóan alkalmas, fagyapot gyaluházak, mely iparczikk igen keresett vagy 30 év óta (Kokován, Gömörmegyében 10 gyalugép ontja a fagyapotot gr. Forgách erdőségéből), csomagolásra, sebkötőnek stb.; a kézműipar elnyomására se kellene törekedni, a lakosságnak volna biztos keresete, a tulajdonos jobban értékesitné terményét, a fában, szénben szegény vidék olcsón szerezhetné be szükségleteit. Még két helyiérdekű ut érdemel különös figyelmet, az egyiket államinak tervezik, Kaposvártól Veszprém érintésével a Czuha völgyén kérészkor próbáltam föl uj fehér ruhámat, milyen jól állt s mily szép volt azokkal a kedves hóvirágokkal. Lázas izgalommal készültem a néni estélyére s oly különös érzés rezegte át egész valómat, mintha csak sejtettem volna a történendőket. Aztán menynyien környeztek, mennyit tánczoltam. Körültem minden ajk hízelgő bókot suttogott, de hát engem nem ez érdekelt. Az egyik oszlopnál magas, halvány ifjú állt, sohse láttam életemben eszményibb alakot. Fekete haja göndör fürtökben omlott magas homlokára, — hát még azok a mély fekvésű csillogó szemek! fényes sugaruk bűvölt és vonzott, mint a mágnes. Nem voltam képes ellent állani, tekintetem mindig őt kereste s mégis mily soká nem közeledett. Ugy fájt szivemnek ez a sértő közöny s annyival inkább terhemre volt a többiek nyegle hizelgése. Nagy sokára aztán megmozdult helyéből az a szép szobor és — felém tartott. Óh mint dobogott a szivem, szinte féltem, hogy megfogja hallani! — Feledy József, — mondá kellemes, lágy hangon. Józsi! — milyen egyszerű név — s mégis mily roppant kedves lett nekem egy pillanat alatt. Azóta minden imámba bele foglalám — s mintha minden az ő nevét súgná — fű, fa, virág, szellő suttogása, madár dalolása. Együtt tánczoltuk a második négyest s a szupécsárdás egy tüzes fordulatánál leesett egy a keblemre tűzött hóvirágok közül, — fölemelte — kértem — de nem adía vissza. — Duzzogtam érte s haragot színleltem, pedig oly jól esett, ugy örült a lelkem. Másnap reggel egy gyönyörű csokrot kaptam érte hóvirágokból. Boldog voltam, ez volt a legkedvesebb karácsonyi ajándék. Aztán igy ismétlődött ez többször is, mig a nagynéninél voltam. Hányszor és hányszor csókoltam végig azokat a kedves fehér bóbitákat, de mikor annyi sok szépet tudtak regélni, mesélni — mindig csak ő róla. Nemsokára aztán vége lett a boldog napoknak, elrepültek gyorsan, észrevétlenül. Kétségbeesetten olvastam atyám levelét, melyben hazajövetelem kívánta, hisz olyan elviselhetlennek tetszett az elválás tőle s a kedves helytől, hol minden reá emlékeztetett. Midőn a bucsu-hóvirágokat hozta, megvallotta, hogy szeret, hogy dolgozni fog értem s küzdeni birhatásomért, igaz, mert... csitt! valaki jő — ej! vájjon ki háborgat épen most? — Kedves Elli! nem tart velünk a karácsonyfa díszítésénél ? vem. Kegyednek meg úgyis jó ízlése van, végezze hát kérem, a mint jónak látja, én oly kiállhatatlan vagyok ma, ugy sem venné semmi hasznomat. — No de Elli! hová gondol? Igy akarja fogadni vendégeinket ? — Az ám, a vendégek ! Ezekről egész megfeledkeztem. Juj! de mikor én magam se tudom, mi bajom van ? Olyan ingerűit, olyan ideges vagyok. — De Elli! — Hagyjon magamra édes Miss! — Hát megígéri, hogy jó kedvű lesz! — Nos hát igérem! — Akkor távozom, de ugy legyen ám ! Pá! — Végre ismét egyedül vagyok; hála Istennek. Hol is hagytam el ? — Hogy küzdeni fog birhatásomért, mert a szülői önkény, zsarnokság . . . hallga! Már ismét jő valaki Szabad ! No most meg az inas ! —- Mit akar kérem ! ? — A nagyságos ur kéri, hogy kegyeskedjék befáradni hozzá. — Azonnal! Tessék, most meg a papa hivat I s bizonyára ismét valami unalmas politikai czikket kell felolvasnom. No hiszen ettől fogok még csak igazán felvidulni! * Elli kecses mozdulattal nyújtja csókra fehér homlokát s az öreg ur maga mellett mutat helyet neki,