Pápai Ujság – I. évfolyam – 1899.

1899-02-12 / 6. szám

lyozható, nem pontos s nagyon kor­látolt a szolgáltatást tekintve. Köz­gazdasági érdek tehát gépeket alkal­mazni a szállításnál, ha nagy tömegű anyagot kell állandóan egyik helyről a másikra továbbítani. Az anyag kap­ható legyen bőven, kifogyhatatlanul az egyik helyen, ez lehet a vicinális ut kiinduló pontja; legyen állandó fogyasztó, a ki a terményt nem nél­külözheti, ezért a termelt anyagot részint saját szükségleteire, részint mások számára közvetítésül, megveszi, itt a vicinális ut másik határpontja. Vicinális útnak, legyen az vasút, vagy viziut, ez adja meg a létjogot, ez biztosítja felvirágzását. Ebből a szem­pontból vizsgálva vármegyénk köz­lekedési utait, különösen három olyan terményünk van, melyek értékesítése indokolttá teszi, hogy a kérdéssel foglalkozzunk: a hal s egyéb vizi termények a Balatonban, a bor a Bakony déli lejtőin s a fa (mész, szén) szinte a Bakonyban. A Balaton vize s a Bakony erdőség Veszprémnek az a drága kincse, melynek, mondhatjuk több ezredéves műveltségét köszöni. Már a kőkorszakban, a Kr. előtti 1500 év előtt felkereste az ős ember haláért a Balatont, vadjáért, fájáért, védelmet nyújtó sziklás odúiért a Bakonyt, mit a kiásott kőbalták, csá­kányok s más emlékek kétségtelenné tesznek. S a hogy betette ember a lábát ez áldott földre, nem is hagyta el soha, egy pillanatra sem, pedig leg­alább három ezer év viharzott el azóta. Nem feltűnést kereső phrasiss-al szólok azonban, ha azt állítom, hogy a Balatonért és a Bakonyért igen kevés történt vármegyénkben. Főbb közlekedési utaink azok, majdnem csak olyanok ; milyenek a római hódítás ko­rában, Kr. u. 1—2 században voltak; a veszprém-győri ut a Czuha völgyén, veszprém-balatonparti országút, nem­külömben a Fehérvártól Szombathely felé vármegyénkben a Séd és Tarna horpadáson keresztül vonuló ut év­ezredek óta használt közlekedési vo­nalak. Melyiken jár ma vasút ? Egyet­len egyen, a Séd-Tarna-völgyén, a miből a veszprémi és devecseri já­rásnak van ugyan haszna, mert a vasút mentén keletkezett a csinger­völgyi szénbánya, a városlődi vashá­mor, a herendi porczellángyár, ajkai üveghuta stb. Pápa azonban árván maradt, forgalmi góczponttá engedvén Kis-Czellt emelkedni. Kárpótlásául szol­gálhat a pápa-csornai vasút; ennek üzeme azonban hasznot nem igen mutat­hat föl, mert Pápa maga nem nagy kivi­tellel dicsekedhetik. Most van épülő­ben a pápa-bánhidai vasút; ez már jelentene valamit, hisz a Bakonyból jövő Gerenczét keresztezi. A pápa-csornai vasút szolgáltatja azt az okulást, hogy magában az a törekvés, hogy nagy bevitelre szoruíó városhoz jutunk kö­zelebb, mint Sopron, Bécs, még nem biztosítja a viczinális vasút felvirág­zását ; kis gép — keskeny vonalon rövidebb uton is később juthat bizo­nyos pontig, mint elsőrendű gép, mű­szakilag tökéletesebb, habár kerülő uton. Ha azonban a viczinális vasút bőven termelt anyagot talál kiindu­lási pontján s megtalálja útjában ez anyagnak fogyasztóját, piaczát — köz­gazdasági hivatást tölt be s okvetle­nül felvirágzik. Ilyen, a jó Istentől kijelölt támogatója lehet a pápa-bán­hidai vasútnak a Gerencze vize ; ered az északi Bakonyban, Lókut határán, a zirczi járásban, a hol legtöbb a fa egy tömegben ; a folyó medrét usz­tatáshoz alakítva, — mint azt Rómer Flöris már 1860-ban ajánlotta — a viczinális vasút megkapná a Bakony­ból azt az anyagot mindenkor, a mi üzemképessé tenné ; a öerenczén úsz­tatott fát, meszet Bébnél fölvenné a viczinális vasút s szállitná Pápára, Pestre. De keletkeznének nagy ipar­telepek is, mint a fehérvár-czelli vasút mentén ; hajlított bútorgyár, melyre a bükk kiválóan alkalmas, fagyapot gyaluházak, mely iparczikk igen ke­resett vagy 30 év óta (Kokován, Gö­mörmegyében 10 gyalugép ontja a fagyapotot gr. Forgách erdőségéből), csomagolásra, sebkötőnek stb.; a kéz­műipar elnyomására se kellene töre­kedni, a lakosságnak volna biztos keresete, a tulajdonos jobban értéke­sitné terményét, a fában, szénben szegény vidék olcsón szerezhetné be szükségleteit. Még két helyiérdekű ut érdemel különös figyelmet, az egyiket állami­nak tervezik, Kaposvártól Veszprém érintésével a Czuha völgyén kérész­kor próbáltam föl uj fehér ruhámat, milyen jól állt s mily szép volt azokkal a kedves hóvirágokkal. Lázas izgalommal készültem a néni estélyére s oly különös érzés re­zegte át egész valómat, mintha csak sej­tettem volna a történendőket. Aztán meny­nyien környeztek, mennyit tánczoltam. Körültem minden ajk hízelgő bókot sut­togott, de hát engem nem ez érdekelt. Az egyik oszlopnál magas, halvány ifjú állt, sohse láttam életemben eszményibb alakot. Fekete haja göndör fürtökben omlott magas homlokára, — hát még azok a mély fek­vésű csillogó szemek! fényes sugaruk bűvölt és vonzott, mint a mágnes. Nem voltam képes ellent állani, tekintetem mindig őt kereste s mégis mily soká nem közeledett. Ugy fájt szivemnek ez a sértő közöny s annyival inkább terhemre volt a többiek nyegle hizelgése. Nagy sokára aztán megmozdult he­lyéből az a szép szobor és — felém tar­tott. Óh mint dobogott a szivem, szinte féltem, hogy megfogja hallani! — Feledy József, — mondá kellemes, lágy hangon. Józsi! — milyen egyszerű név — s mégis mily roppant kedves lett nekem egy pillanat alatt. Azóta minden imámba bele foglalám — s mintha minden az ő nevét súgná — fű, fa, virág, szellő suttogása, madár dalolása. Együtt tánczoltuk a második négyest s a szupécsárdás egy tüzes fordulatánál le­esett egy a keblemre tűzött hóvirágok közül, — fölemelte — kértem — de nem adía vissza. — Duzzogtam érte s haragot szín­leltem, pedig oly jól esett, ugy örült a lelkem. Másnap reggel egy gyönyörű csokrot kaptam érte hóvirágokból. Boldog voltam, ez volt a legkedvesebb karácsonyi ajándék. Aztán igy ismétlődött ez többször is, mig a nagynéninél voltam. Hányszor és hányszor csókoltam végig azokat a kedves fehér bó­bitákat, de mikor annyi sok szépet tudtak regélni, mesélni — mindig csak ő róla. Nemsokára aztán vége lett a boldog napoknak, elrepültek gyorsan, észrevétlenül. Kétségbeesetten olvastam atyám levelét, melyben hazajövetelem kívánta, hisz olyan elviselhetlennek tetszett az elválás tőle s a kedves helytől, hol minden reá emlékez­tetett. Midőn a bucsu-hóvirágokat hozta, meg­vallotta, hogy szeret, hogy dolgozni fog értem s küzdeni birhatásomért, igaz, mert... csitt! valaki jő — ej! vájjon ki háborgat épen most? — Kedves Elli! nem tart velünk a karácsonyfa díszítésénél ? vem. Kegyednek meg úgyis jó ízlése van, végezze hát kérem, a mint jónak látja, én oly kiállhatatlan vagyok ma, ugy sem venné semmi hasznomat. — No de Elli! hová gondol? Igy akarja fogadni vendégeinket ? — Az ám, a vendégek ! Ezekről egész megfeledkeztem. Juj! de mikor én magam se tudom, mi bajom van ? Olyan ingerűit, olyan ideges vagyok. — De Elli! — Hagyjon magamra édes Miss! — Hát megígéri, hogy jó kedvű lesz! — Nos hát igérem! — Akkor távozom, de ugy legyen ám ! Pá! — Végre ismét egyedül vagyok; hála Istennek. Hol is hagytam el ? — Hogy küz­deni fog birhatásomért, mert a szülői önkény, zsarnokság . . . hallga! Már ismét jő valaki Szabad ! No most meg az inas ! —- Mit akar kérem ! ? — A nagyságos ur kéri, hogy kegyes­kedjék befáradni hozzá. — Azonnal! Tessék, most meg a papa hivat I s bizonyára ismét valami unalmas po­litikai czikket kell felolvasnom. No hiszen ettől fogok még csak igazán felvidulni! * Elli kecses mozdulattal nyújtja csókra fehér homlokát s az öreg ur maga mellett mutat helyet neki,

Next

/
Thumbnails
Contents