Pápai Ujság – I. évfolyam – 1899.

1899-10-01 / 41. szám

irás is egyrészt azok kezében van, akiknél e hivatás csak kenyérkeresési eszköz s éppen azért is egyik megtagadva önálló elveit és meggyőződését, béresként szolgálatába áll bármely iránynak. A másik pedig fegyvert lát benne, amelylyel — az alföldi „szegény legények" példájára könnyű szerrel kenyérhez, lakáshoz, ruhához juthat. S ez elfajult sajtóirányzat már annyira grassálni kezd fölöttünk, hogy igen sokan elfelejtették a hirlapirás igazi szép czélját s ha egy akad, aki ez eredeti tiszta hivatásból él a sajtónak s e miatt bajba keveredik, azt mondják: kár volt vele veszekedni. Megbocsátjuk csak e fölfogást a jelen viszonyok között, de a hirlapirás szent feladata nevében tiltakozunk ellene. Ha már a jóindulat hiányzik a nemes törekvés iránt, legalább ne ítéljék el s ne pártolják kihivólag a megvetendő czélt. Hisz ezzel nem az egyén , kap sebet, mint inkább a közös jó, amelyben mindenki szeret mozogni, de védelmezni kevesek. Vagy talán már az is baj, ha a közös érdekért szállunk sikra. r Amitó és a józan elvtől messze eső azon nézet is: hogy akit nem bánt az ilyen vészes hírlapíró, az öt se támadja meg. Helyeseinők mi is e vélekedést akkor, ha nem újságíróról lenné szó. Azonban már föntebb mondottuk, hogy a sajtó nem egyesek, hanem mindnyájunkjogos érdekeiuek oltalmazója, szóvivője. Tehát mihelyest valaki hírlapíró lesz, annak azonnal föl kell emelnie ott szavát, ahol azelőtt, mint magánember hallgatott volna. S mindenek előtt rá kell mutatnia a bajra ott, a hol maga a sajtó fattyú hajtása grassál s rémületbe tartja a közönséget. Hiszen, ha nem volna ez a kötelessége, akkor czélszerübb lenne, vagy egyáltalán tisztességes újságírásba bele sem kezdeni, vagy versenyezni az e ff aj tó hírlapíróval: hogy melyik győzi jobban pumpolni, sarczolni azt az ártatlan publikumot. Ez kifizetné magát minden nagyobb baj nélkül. Csakhogy ez tisztességtelen valami. A mi pedig a tisztességbe ütközik durván, azt a sajtónak is üldöznie kell még a maga mezején is. I)e különben is, ha elfogadjuk azt az elvet a sajtóra: hogy a ki nem bánt, azt mi se bántsuk : ugy a csendőrért ne fussunk, ha más házában lop a tolvaj s nem amiénkben; s börtönbe ne kívánjuk a rablót, ha bennünket sohasem bántott stb. De mégis máskép teszünk, s miért? Mert aki e fajta bűnt követ el, az közgond olás szerint közveszélyes egyén, tehát irgalom nélkül büntetendő. S különös lenne, ha éppen a sajtó „szegény legényei* élveznék azt a privilégiumot, a mire más téren működő bűnösök nem méltók. Az igaz. hogy életünket nem veszi el, sem közvetlenül nem veszélyezteti, hanem csak jó hírnevünk és közbecsülésünk remeghet tőle. De a jó hírnév és közbecsülésdrágább kincse sok embernek az életénél, mindnyájunknak pedig féltett kedves vagyona, ennélfogva éppen ugy kell őriznünk minden megtámadástól mint életünket és vagyonunkat. Ha valakinek nem az, hát tűrje el meghurczoltatását, de a többség abba nem egyezhetik soha. Éppen ezért is a sajtó kötelessége, akár bántotta őt az e fajta gyanús lap, akár nem, üldözőbe venni az irás proletárjait, mint egykor Ráday Gedeon gróf az Alföldön pandúrjaival üldözőbe vette a szegény legényeket. Pedig e szerencsétlen emberek közül talán 10-en nem zsaroltak össze annyita vidéktől, hol tartózkodtak, mint egy revolver újságíró egy magában egy városban. A kierőszakolt előfizetéseken kivül, hány boltostól kap ingyen ruhát; hány vendéglőstől gratis kosztot és italt, hány ismerőstől kölcsönpénzt, a melyet az illetők soha nem kapnak vissza. S mindezt nem sajnálatból, hanem azért adják, mert félnek tőle. S elgondolhatjuk, hogy több éven át mennyijébe kerül egy ilyen újságíró a városnak, vagy vidéknek. S mi a külömbség a előbbi szegény-legény s az utóbbi közt? Az, hogy amaz revolverrel támad, emez pedig tollal. Továbbá: hogy amazt hamar elfogják s hűvösre teszik, s emezt pedig — mert csak tollal lő a becsületre — élni s rémítgetni hagyják a sajtószabadság elferdített szent nevében. Oh, hiába mondja némelyik, hogy ő az effajta zúgirót nem üldöz, mert őt nem bántja. Igen, nem bántja, de ez a biztonsága neki sokba került. A brndereskedésen kivül sok kölcsönpénzbe; a legtöbbnek legalább a lap előfizetési dijába, sőt néha 10—15 frt büntetéspénzbe, amelyet a bíróság rótt rá az iró elverése miatt. Ne dicsekedjék, ne nagylelküsködjék senki. Ahol ilyen teher van, tera, az anyám képe kisértett éjjel-nappal, az idegen város gyötört, tépett, hol nem volt egy ember sem, aki lélekkel tekintett volna reám. 0 volt az egyetlen körülöttem, a ki megtudta érteni, hogy mi az, mikor nincs családja egy leánynak, ez a. boldog fiu, aki levelet irt a téli estéken kis székely falucskába, a ki a fillérjeit elküldte az anyjának. Megbarátkoztunk, elmúlt az első esztendő és én a szünidők hónapjára állást kaptam egy családnál, a kikkel kimentem a Svábhegyre nyaralni. Ő is szabadságot kapott, hazament az anyjához. Higyje el néném, úgy bucsuztunk el, mint két ismerős, akik pár napot töltöttek egymással és nem tudják, hogy viszontlátják-e valaha ismét egymást, szerencsét kívántunk a pályánkhoz. 0 diplomát nekem, én meg fizetés javítást ő neki. — „Az anyámnak téli bunda kellene, a régi ködmene nagyon kopott" szólt szomorúan, mikor elváltunk. Mégis találkoztunk szeptemberben én a régi lakásomba, abba a kis harmadik emeleti szobába mentem lakni a Gyár-utcza sarkán és ő is elfoglalta a régi szobát. A falu erős levegője egy kis szint adott az arczának, a hangja is mintha nem lett volna olyan fojtott, félénk már, az a szeretet, az sok gyöngéd beczézés, a melylyel a falujában az anyja elhalmozta, mintha energiát, önérzetet adott volna egyéniségének. A boldog ember mindig bátor, önérzetes, hanem a nyomorult, árva, az szomorú, félénk, gyenge. Gyenge voltam én is, a ^ szobám hideg, fehér fala közönyösen meredt felém, mikor az őszi éjszakákon tanácsot kértem és vergődve töprengtem, hogy mit tegyek, mert az a férfi azt súgta a fülembe, hogy szeret. Elmondta, ismételte százszor, ezerszer makacs kitartással, lángoló szenvedélvlyel. Zokogva kérdeztem a lelkemet, mit tegyek. — Senki sem válaszolt, az a kétség pedig szörnyű. — Gyenge voltam anyám, csókolt az az ember, ölelt a karjaival bűnösen, úgy, hogy nincs jogom magára nézni. Mit szenvedtem én azóta! Hiába kérlelt, hiába ígért jövőt, tudtam, hogy nem ad nekem az élet már soha semmit. Tanultam a hosszú éjszakákon át, pedig ,az arczom égett a szégyentől, a félelemtől, hogy ha kezembe lesz az az oklevél mit csinálok vele ? Merek-e én valaha tanítani fehér leánykákat a vallásra, a jóságra, az erkölcsre, az evangéliomot oktassam én, a confirmatióra vigyek én leányokat, a kik a szűz előtt tesznek fogadalmat. Oh mennyi kin vár én reám még és sohasem voltam boldog. Mindig zokogtam, mikor azt a férfit láttam, a ki megunta végre azt a szomorú szerelmet és elment lakni abból a házból, a hol egy árva leány tanult éjjelnappal vizsgákra és mikor a kezéből kihullott a könyv, akkor igy sóhajtott: az anyját szerette, hanem engem . . . engem megölt. Örzse néni nézte, forgatta az imádságos könyv lapjait és miután hiába keresett beune vigasztaló imákat, barna puha kezébe vette a zokogó leány fejét és csókolta, csókolta. Mást ő nem tudott tenni . . II. > < A kapitány románcza. A garnison ott állomásozott egy temesmegyei kis városban, hol a perkálszoknyás szegény kis asszonykák káprázó szemekkel nézték a csillogó paszomántos férfiakat, a kik sokkal hátrabbak, édesebbek és gonoszabbak, mint az ő széles vállú elhanyagolt arczu embereik, a kiknek a szava ritkán cseng az érzéstói, a kiknek karja'nem ölei lelket mámorító erővel. Nézték a regimentet a férjek is, azok a szorgalmas, komoly munkásemberek, a kik megértették, hogy ha ezen estén elhoznák a legszebb brillians