Pápai Ujság – I. évfolyam – 1899.
1899-10-01 / 41. szám
érzi azt mindenki s akarna is tőle megszabadulni. Még azok sem bánják a szabadulást, akik bizonyos sajnálkozással a morális világ nézet alapján szeretnék mentegetni az ily eltévedett újságírót. Azt mondják egyesek: a morális világrend törvényének nem felel meg a szemére hányni, a lapszerkesztőnek, életének börtörben töltött idejét. Ezt mi is aláírjuk; hisz a szívben a humánus érzések az uralkodók még a bűnös emberrel szemben is. Azonban — s ez itt a fő — a morális világrend szerint: a ki bűnös volt nagyon is, ha már megbűnhődött is, a többi kifogástalan előéletű polgárokhoz illő ' csendes magaviseletet tanúsítson, mert ezt megkövetelik tőle, s ha esetleg erről megfeledkezik, természetesen eszébe juttatják múltját. Furcsa kis-erkölcsi világrend lenne, ha a kifogástalanok millióinak kellene meglapulni a néhány ezer nagyon is hibás előéletű polgártárs előtt. Valamint azon ellenvetés sem állja ki a próbát, hogy nem járja olyannal szemben föllépni, a ki tehetetlen s lovagias'elégtételre képtelen. Nincs kétség benne, de csak addig, a mig az a tehetetlen érzi mivoltját s embertársai becsülését keresi. Amint azonban éppen az ő tehehetetlenségét s lovagias elégtételre jogosulatlanságát használja föl arra, hogy a többi lovagias jellemű társadalommal paczkázzon, velük durván bánjon, sértegesen : ugy ez az elnézés megszűnik vele szemben s az illő, hogy rá járjon a rud. Ha nem volna jussa ehhez a társadalom tisztes elemeinek s túlnyomó jobbjainak; akkor a rovott multúaké lenne a világ, s esztelenség volna becsületesen élni. Egyébként is szembeszállni valakinek, akinek van veszteni valója, az olyannal, akinek semmije sincs — csak is az előbbi kárára mehet, tehát a jóindulatot és szánalmat is ő érdemli meg, fő'eg azon esetben, ha mindenét koczkára teszi a közjólét érdekében a másiknak semmmijéért. Igen, igen! A sajtó nagy hatalom. De a hatalom ugy üdvös, ha az igazság utján halad. Ha letér az önérdek és a csúnya czélok szövevényébe: akkor áldás helyett csapás és átok az emberiségre. Azért is kell maguknak a sajtó képviselőinek vigyázniok, nehogy e szörnyű s undok kinövések elszaporodjanak. Mert ezek nemcsak megrontják a társadalmi élet szellemét, hanem első sorban veszélyeztetik a a sajtó legszentebb szabadságát. E nagy becsű szabadság megőrzése s a társadalom üdve sarkal a zug és revolver sajtó kérlelhetetlen üldözésére. A „Pápai Közlöny" 39. számában „Saját ügyem" czimii czikkében a szerkesztő ur a ..Pápai Újság" keletkezésének történetét olvasói számára oly tévesen irja le, hogy azt a magam részéről kénytelen vagyok reetificálni, nehogy hallgatásommal csekély személyem is azok közé soroltassék, kik „személyes gyűlöletből" lapot indítottak, vagy a „Pápai Közlöny "-nyel solidarisak voltak. A „Pápai Újság", melynek megalapításában részt vettem és a melynek első szerkesztője voltam, nem személyek ellen alakult, hanem alakult azon kényszerből kifolyólag, mert a „Pápai Lapok" Szováthy urnák eg} r közérdekű czikkét közölni nem akarta, s ez által bennem és többed magamban azon meggyőződést keltette, hogy tisztességes lap létére is csak egy klikknek áll szolgálatában. A „Pápai Újság" tehát tisztán azon okból keletkezett, hogy Pápa városának is legyen egy olyan organuma, mely a mások meggyőződését tisztelve, ettől a nyilvánosságot soha meg nem tagadja. Ez volt az én „Beköszöntőm"-ben, melyet annak idején szerencsés voltam elmondhatni és ez egyszerű kis programm lapomnak annyi munkatársat és olvasót szerzett, hogy a „Pápai Újság" ha ezen programmot tovább is betartja, ugy szellemileg, mint anyagilag fényes jövőnek néz elé. Végül meg kell jegyeznem, kogy a „Pápai Közlöny "-nyel és ennek protektoraival én a magam részéről nem voltara solidaris. Ha munkatársaim közül valaki volt, az tudtomon kivül történt, s azé érte a felelősség. Pápán, 1899. szept. 25-én! Dr. Nyikora József, a » Pápai Újság* volt szerkesztője. Ez érdekes és alapos nyilatkozathoz már most is hozzáfűzzük, bog}' a P. U. egyetlen szerk. tagja sem volt soha, de soha szolidáris az emiitett egyénnel. Különben azon ember mosakodásához, mivel erre úri emberek fölszólítottak, a legközelebbi számban adjuk meg a szappant, ha ugyan fog rajta. Színház, Szombaton, (szept 23-án) „Sulamith* a pesti színházak legkedveltebb és legjövedelmezőbb slagerje a felemelt helyárak daczára zsúfolt ház mellett került szinre. A keleti faj fatalismusa vonul végig a darab függőt az asszonyoknak, még sem lennének boldogok . . . féltették azokat a gyenge könnyelmű teremtéseket, a kiknek nem lévén semmi dolguk, ráérnek gondolkodni a szívről, szerelemről és más dolgokról, a mikre nekik nincs módjuk. Este a kávéházba mentek ók is, egypárat ismertek a tisztek közül, háit .gondolták oda ülnék az asztalhoz és tanulnak tőlük olyan könnyelmű léha dolgokat, a melyek az asszonyoknak még az ékszernél, a selyemruhánál is kedvesebbek. A tiszti asztalnál a főhelyen a Raky Olivér kapitány ült, az a fényes fekete szemű Apolló, kiért bomlottak az asszonyok, ez a hatalmas széles vállú katonás ember, a kinek a hangja lágyan cseng, mint a bűvös zene, a karjai meg vad perzselő erővel ölelnek ugy, hogy az a kis tapasztalatlan gyenge asszonyi sziv csaknem megszakad a gyönyörűségtől. Ezen az estén a szemei bágyadtan tekintettek, nem volt bennük az a kötekedő irónia, a mivel a Civilenvolkot annyira bosszantotta. Mikor kérdezték, hogy mi lelte, lágyan, igazi, őszinte fájdalommal a hangjában mondta: A kleine Jule meghalt, egy kis őrnagyleány, húszesztendős szőke hajú — egyéb semmi. — Nem volt olyan gar- ! nisonmadchen, mint a többiek kötekedő, flirtelő baba, hanem szelid kis szőke leány, a ki nem uniformist szeret, hanem egy férfit, egy ábrándos kis leány az én kadet korom tiszta virága. Mindig azt mondtam neki, nőül veszem magát kleine Jule, sohasem, hogy szeretem, hogy kívánom. — Ez az igazi szerelem, igen ti Civilenvolk csak a ti reális, becsületes, egyszerű szivetek tud szeretni, amely nem akarja kábítani, tőrbe, örvénybecsalni az asszonyt, hanem megmondja előre a jövő programmját. Megmondja, hogy mikor a szerelmes extasis mámora elszáll, akkor is oltalmat, meleg fészket talál a karjában. Erről álmodtam mindig, mikor esténként megoldottam az aranysujtásos vaffenroek zsinórját és levetettem a közönséges cinikus poset, a mi annyira tetszik azoknak az ostoba asszonyoknak; írtam neki leveleket vágytól áthantott szomorú lapokat, imákat egy kis tiszta reális existentiáért, a mely elősegítené, hogy az oltár elé vezethessem, a pap elmondja az áldást és én élhetném valami olcsó stájer falucskában a mézeshetemet és később ringathatnék egy rózsás cseppséget, aki ennek a doniuan Ráky kapitánynak tépné azt a sütött lágy bajuszát. Látjátok én, a ki meghódítottam minden szép asszonyt, a ki az utamba akadt, hiába vágyakoztam azután a pár ezer forint után, hogy tisztességes és olyan ostobán hétköznapi ember lehessek, mint ti vagytok; csömörlöttem azoktól a cautionlos Liebschaftoktól, mik csak a manőver esték unalmát osztatták el és a melyre azok az elvsovár szörnyetegek olyan könnyen készek voltak. Mikor elmentek és kiszellőztettem a szobámat, előkerestem a bőröndömből azt a kis fehér battist ruhás leány arczképét, a melyen csak ez volt írva: Emlékül Jule von Viesenthal. Oh édes kis virágom, milyen szerényen montad : „én várok magára" semmi pose, semmi pathos nem volt benned, csak az arczod pirult, mint a rózsa és én tudtam, hogy igazat mondasz, hogy. ha elhervadsz, ha a kis beteg szived húrja meg is szakad, mégis vársz arra aschneidig Raky Olivérra, a ki a manöverkalandok sarában is mindig rád gondol. — Meghalt, kifáradt a várakozásban, virágot sem raktam még sírjára .... A vidéki nyárspolgárok valami nedvességet láttak a gavallér katona szemében csillogni, a kinek beszédéből, szomorú szavából zokogott, üres, hazug életének tragédiája. Halmi Btfdog.
