Pápai Ujság – I. évfolyam – 1899.

1899-08-13 / 34. szám - Melléklet

Problémák, Tanitóképezdénk 120 bentlakóra építtetvén : egy percig sem hagy nyugodni az a kérdés : mit csináljunk majd később, hol helyezzük el a többi (minden valószínűség szerint még egyszer annyi) növendéket ? Hát én ugy gondoltam, hogy ha a kintlakó növendékek is — amint másként nem is lehet — az intézeti, saját köztartásnál étkeznek, akkor ezeknek a kintiakóknak vagy az intézet közelében kell szállást tartaniok, vagy pedig — főként téli időben, a távolság miatt — a vacsoráról le kell mondaniok; hacsak azt nem akarjuk, hogy ázva-fázva, a hosszú estéket ide-oda járkálással töltsék el. Akik az idö becsét nem érzik s a ballépésekre könnyen hajló fiatalember pezsgő vérét számba nem veszik : azt mondják — többször hallottam —, hogy : „jóravaló ifjú meg nem botlik s nem épen messze lévén az intézet: — katonai lépésekben (!) — egy óra alatt megjárhatja." Hát ennek a mondatnak az első része hipothezis; tehát nem bizonyít semmit; a második része pedig már erősen bizonyít; de — mellettünk. Mi lenne tehát az orvosság ? Az, hogy ott, az intézet közelében, kellene annak, aki ezt sikerrel teheti, vagy 10 —12 ház tulajdonossát rábírni alkalmas tanulói lakások olcsó szerű építésére, vagy a már meglévő házaknak formás és az egészség követelményeinek megfelelő átalakítására. Ez által sok szegény ember némi biztos jövedelembe jutna s az intézet kulturális és morális haladásának föltétei is — már ugy — ahogy ; de — adva volnának. S ez utóbbi pont az, amely most — miután az intézet nem a városban nyert elhelyezést — az aktivusabb, szabadirányu körök figyelmét egyenesen provokálja. Mert hiszen mi értéke volna a képezde oda lett helyeztetésének, ha az ifjúság egyik — s minden bizonynyal a jobbik — íele bent, a másik fele pedig — mdyre ezer szemmel vigyázni is tán kevés volna — kint, széjjel, messze a városban laknék s teljesen felügyeletnélkül hagyassék ? Nagy hangok támadtak régente, hogy: hisz „nem lesz oda nehéz épiteni

u. Tehát lássuk a medvét! Legyen a nagy szavakból csak annyi tett, hogy növendékeink tanulmányaiban s erkölcseiben ne essék semmi kár. Ezt féltettük mi mindig s ezt vették igen sokan — — semmibe. Tanári lakásokul alkalmas házak építéséről mobt nem szólok. Pedig ez is egyik altató dal volt Minden erőinkkel arra törekedtünk s arra törekszünk, hogy csak növendékeink kapjanak elég alkalmas, pedagógiai elhelyezést. S ez most már nem tőlünk, hanem azoktól a jóakaróinktól függ, akik intézetünk sorsát igazán szivükön viselik. Három nagy kérdés vár megoldásra az építkezés befejezése után. Az egyik ez volt: a városé, a társadalomé, a magyar nemzeti kultura igaz barátaié. A másik : a Dunántuli egyházkerületi segélyezés ügye. Az 1 896-ik évi szeptember havi, öszi egyházkerületi gyűlés 40 ev. ref. növendék koszttal és lakással való ellátása iránt tett kötelező nyilatkozatot, amit immár negyedik éven hazafias nagylelkűséggel s bölcs előrelátással teljesít is. Ha ezeknek a növendékeknek egyrésze kint: az uj intézetben nyerne lakást (de a többi, nem ott lakóknak is) be kellene továbbra is jönni az ev. ref. konviktus asztalához étkezésre, vagy mi történik majd velők ? És a második kérdés, amit okvetetlenül tisztázni kell, márcsak a fegyelmezés s a pedagógiai eljárások egységesítése szempontjából is; nem is említve az intézet anyagi ügyeinek e<jyirányú szabályos vezethetését. Ez a második kérdés tehát már egyedül csak ev. ref. egyházkerületé. A harmadik a mienk : a tanároké respektive: ez idő szerint az enyém. Azelőtt a kérdés előtt állok ugyanis, hogy mivel az építkezésről a párhuzamos osztályokra tekintettel nem voltak ; az az : csak 4 s nem 8 osztályterem lesz az uj épületben — hol helyezem én el már most meglévő 7 s akkorra bizonyosan megleendö 8 osztályunkat ? Igaz ugyan, hogy az uj 4 tanterem egyenként 40—48 növendék befogadására alkalmas ; de, mert 30-nál többet egy tanteremben pedagogicodidactikailag helyesen ellátni — bá r szabad ; de — sem nem tanácsot, sem pedig sikerrel nem kecsegtet: az előtt az alternatíva előtt állok, hogy el kell a fölösleget bocsátani, vagy pedig valami speciális útról és módról kell gondoskodni, hogy „a kecske is jóllakjék s a káposzta is megmaradjon". S miután én a jelen szűk tanitóvilágban egyenesen égre kiáltó bűnnek tartanám, ha a — különben sem igen keresett — tanítói pályáról egyetlenegy lélek is leszoríttatnék; az ellen meg, hogy a képezdénkbe egyszer fölvett tanuló, innen — akarat ellenére — nem önhibája miattj egyszerűen elbocsátassék, nemcsak humanitárius; hanem nemzetgazdászati, nemzetkulturai szempontokból is egyenesen állást foglalunk. Nem könnyű dolog egy képezdét megalapítani, népessé tenni; de egyetlen ballépés által könnyen oda juttathatjuk, hogy ugy jár, mint — hallomás szerint többen közülök, melyek növendékeket már a felsőbbségtöl, hivatalból kérnek. Ezt a reámváró harmadik kérdést tehát én — bármi áron — de megoldom. Intézetünk népességét nem fogyasztani: hanem folyton gyarapítani az én törekvésem s hiszem, hogy ennek szellemi és erkölcsi értéke továbbra is elég vonzerőt íog gyakorolni a tanítói pályára lépni kivánó, értelmes — bár szegény — ifjakra. Nincs semmi kétségem, hogy az első két kérdés — egyik előbb, mint a másik. — hazafias megoldást fog nyerni. A harmadik — sok gondolkozásra s még tóbb türelemre adván alkalmat: ha czélhoz juthat: bízvást mondható: ez leend ennek az uj tanitóképezdének igaz koronája. Az első és második kérdéshez még tán — külön-külön — e lapokban szólani fogok. Ezekhez — de különösen az elsőhöz — igen sok szó férne ; sok tanács, javaslat; de mindenelött lelkesedés és komoly, igazi érdeklődő tett elkelne itt. Van-e, lesz-e?; Nem tudom. Talán ? ! Gleichenberg, 1899. aug. 10 én. Szováthy Lajos, igazgató.