Pápai Ujság – I. évfolyam – 1899.

1899-07-09 / 29. szám

emelkedik terrorizáló jogosulatlan tekintélye a megfélemlített társadalom előtt. A sajtó e fajta képviselője valósággal tehát dúskál a hivatalos egyének magán- és közéletében s mivel látja, hogy az egész hatóság némán tűri e revolver-támadásokat, szarvai megnőnek és potentáttá fejlődik ki a hírlapirodalom szégyenére, a- város és vidék gyalázatára és a szegény polgárság rémületére. S kérdem a társadalmat: vájjon azért izzadnak-e önök reggeltől napestig becsületes munkában, az egyik a hivatalban, a másik földmivelésben, a harmadik a tisztes iparban, hogy letörölvén a nemes fáradtság verejtékét gondtelt homlokukról, aggódniok kelljen a miatt: vájjon nem hurczolják-e meg holnap, nem teszik-e másnap guny tárgyává tisztes nevüket, avagy családjuk egyes tagját? S kérdem a hatóságokat: vájjon azért tette-e a polgárság őket vezetőjükké, hogy tétlenül nézzék több éven át a sajtó e proletárjainak garázdálkodását magán- és hivatalos személyek becsületében? Nemcsak a vagyon- és életbiztonság fölött kell őrködniök a hatóságoknak, hanem a becsület biztonsága fölött is. S mig ezt egyes polgárok megkövetelik joggal, addig magának a hatóságnak tekintélye parancsolja, hogy ne engedjen ok nélkül megtámadni hatósági tisztviselőt egy lap részéről sem s az ilyen kísérletet megtorolni el ne mulassza. Mert a hivatalnok tekintélye nem csupán személyét illeti, hanem a közhatóságot is. S minden egyes tisztviselő jogtalan pellengére állítása gyakran maga után vonja az egész tisztikar auktoritásának csorbulását is. S ha tehát maga a hatóság nem vigyáz a legnagyobb gonddal hivatalnokai tisztességének megóvására, akkor hol keressen menedékhelyet a sajtó által ártatlanul éveken át üldözött tisztviselő magán és hivatalos személye ? Ezen fontos oknál fogva s a társadalmi tisztesség megvédése szempontjából, akadt város nem egy, a honnan kiutasították a sajtó fattyú hajtásainak e merész művelőit azzal a megokolással, hogy a társadalom erkölcsisége és tagjaiuak becsülete többet ér, mint a mennyit az olyan kétes értékű, gyanús jellegű hírlap használ. f De sajnos, akad olyan város és ,vidék, ahol nem hogy uti laput kötnének az e fajta író talpára, hanem megtűrvén, oly előnyökben részesitik, amilyet más derék polgár nem élvezhet soha. Hogy egy találó példát hozzunk fel, van város, amelyben a zug-sajtónak egyik alakja már évek óta több száz frt. hirdetési bélyegilletékkel tartozik a kincstárnak. Más polgáron, ha csak pár koronával is adós a városnak vagy az államnak, megveszik a követelést,' ha máskép nem, hát kihúzzák feje alól a vánkost, még ha beteg is. Ellenben e hírlapíróval egész másképpen bántak el. Több év óta állandóan elnapolják, fölfüggesztik a végrehajtást, sőt azon gondolkodnak az illetékes hatóságok — hír szerint —hogy véglegesen töröljék le a kincstár e követelését. f Es mindezt a városi hatóság közbenjárása tette lehetővé. Hát, bocsánatot kérünk, ez az eljárás sértő a társadalomra és még sértőbb a hatóságra nézve. Ha e lap szerkésztője kivívta volna szeretetét és közbecsülését mind a társadalomnak, amelynek szolgálni akar, mind pedig a hatóságnak, amelynek kegyére rászorul: akkor értjük e bánásmódot és humánus szívvel mi is támogatjuk. De amely lap ténykedéseinek legnagyobb részében ijesztő réme lett a polgároknak, a hatósági személyek egyikét vagy másikát kíméletlenül s törvénytelenül a közgunytárgyává akarta tenni, ennek a lapnak nincs jussa sem a társadalom sem a hatóság semmiféle elnézésére. Sőt annyira bosszantó e dolog, hogy ez ellen a társadalom és a hatóság nyílt szivü tagjai kell, hogy mielébb tiltakozzanak. A többi lapoknál, a többi polgároknál kérlelhetetlenül behajtani a törvényes közilletékeket, a másiknál, aki működésével csak a közharag s bosszúvágy ostorára szerzett méltó jogot, elengedni e járulékokat, tovább működni hagyni veszedelmes utján: sem nem méltányos, sem nem helyes. Ily előzmények után csodálhatni-e, ha sokakban azon tévhit gyökeredzik meg, hogy a hatóság és a lap között bizonyos viszony áll fenn ? Csúnya gyanú ez és szerintünk alaptalan, de mert a körülmények véletlenül igy összejátszanak, legkevésbé a társadalom bűnöse föltevésben. Ne a társadalom, hanem első sorban a hatóság vigyázzon — és pedig mert erős törvény védi, könnyen vi verebeket — szóval összes különlegességeiket. A szobrokat azonban már nem voltam képes végig tanulmányozni, mert amint gyanutlanul megálltam egy ily nevezetesség előtt, azonnal csoportosulás támadt. Végre egy rendőr odajött hozzám, s figyelmeztetett, hogy ne bámuljam Arany (azt hiszem az volt) szobrát oly feltűnő módon. Hogyan ! — lepődtem meg — ez a legtermészetesebb helyzet, szemtől szemben állok a szoborral. Hiszen ép az a baj — válaszolt a rendőr — mi Arany és Deák szobrait megfordítva szoktuk nézni. Mikor hazafelé tartottam, a következő esetnek voltam szemtanuja. Amint befordultam az X. utczába, az egyik sarok-ház emeletéről lövést hallottam. Fölnézek, hát egy jól fésült fiatal ember, kezében füstölgő revolverrel ép akkor ugrik le a ház második emeletéről. Megnézem a fatális ablak felett ékeskedő tábla feliratát: X. Y. színi-iskolája és egyszerre megértettem mindent. Budapesten már annyi a szinészjelölt, hogy az ablakon hajigálják ki őket s amint ez igy egy másodpercz tizedrésze alatt megvilágosodott agyvelőmben, önkéntelenül leléptem a járdáról, nehogy egy ujabb komédiás pottyanjon a fejemre . . . stb." Ugyebár ez igy meglehetős humorosan I hangzik, s nekem eszem ágában sincs a | bécsi német kedélyes einismusáért bocsánatot kérni, ki utóvégre is filozófiai magaslatra emelkedve poczokjára csap, ott, hol mi szegény poéták a szivünket tapogatnék. Ennek az esetnek azonban ismétlődése is volfc. Amint egy nap délben — épen ebédről jövet — keresztül mentem az uj-épület telkén, a tér közepére érve, közvetlenül előttem lőtte magát mellbe egy szánalmas statisztája az emberi élet komédiájának. Egyébként csinos, talán 24 éves fiatal ember volt és magán viselte az öngyilkosjelöltek összes különös ismertető jeleit, a lyukas lakczipőktől kezdve egészen a kopott mellényből kikandikáló rózsaszínű szerelmes levelekig. Most, mikor ezt az esetet leirom, úgyszólván azért, hogy megszabaduljak tőle, egyszerre magam előtt látom jobban, mint valaha a szétroncsolt felsőtestet, melynek nyomorúságtól elgyötört formáira immár a halál ütött — ezúttal piros bélyeget. Látom a fájdalmas görcsben összehúzódó végtagokat, a felszakított iqellényt, a leperzselt inget, hallom a körülöttem levők alkalmi megjegyzéseit, a részvétlenség, guny, félelem, otrombaság, tömeges megnyilatkozását s figyelek, mig a közönség, melyet a látványosság odacsalt, elégülten távozik, mert magával viszi a más szerencsétlenségének jóleső tudatát — azután arra merészlem Önöket kérni, hogy még ne undorodjanak el végképen .... Hiszen valószínű. Az Úristen nem morális felhevülésében teremtette ezt a világot és ha a kész művet végignézzük, megértjük azt is, hogy miért nevezik az emberek a teremtés pillanatait gyenge pillanatoknak. Mindamellett, ha moralista volnék — nem pedig minden erkölcsi tartalomban szűkölködő fővárosi aszfaltkoptató —• talán még elsopánkodnék a többivel, mire fog ez vezetni ! ? etc. — mintha bizony az ilyen dolgok egyátalán vezetnének valamire. Hanem azért ne áltassuk egymást. Ámbár beszélhetnék én is: nem elég, hogy