Pápai Ujság – I. évfolyam – 1899.

1899-06-25 / 27. szám

jusági 100 tagu, hatalmas énekkar ajkáról nemzetünk fenséges imadala : a Hymnusz, melyet állva s kalaplevéve hallgatott végig az ünnepélyre összegyűlt, szépszámú, előkelő közönség. Lent, a mélységben, elhangozván a dal: ugyancsak ott, az intézet igazgatója : Szováthy Lajos, átható, érezes hangon a következő, szép beszédet mondta el: Tisztelt Érdeklődők ! Milliókból álló, nagy család: a magyar nemzet — hű fiainak, a kultura bajnokainak hajlékot épit e városban. Az uj, jövő lakói ennek a hajléknak eljöttek, hogy a mélységbe rakandó, holt alapkövek erőbirásából az életnek]ama kimondhatatlanul súlyos terheire következtethessenek, melyek reájuk, mint élő alapra, majdan lerázhatatlan erővel nehezedni fognak. Eljöttek, hogy lássák s érezzék: miként épül kicsiny kőre kolosszális tömeg; a szellemvilágban az alapismeretekre a tudományok mérhetetlen magaslata, a bölcseség örökhasznu mélysége ? A nagy magyar nemzet ereje fogja tartani ezt az épületet; isten, haza és király iránti szeretete ragasztja össze ennek köveit s őrködő szemei s boldog gondjai virrasztanak majd efölött. Legyen tehát ez a tűzből kikerült, első kő, melyet alapul, im!, leteszünk, oly szilárd és örök, mint a mi dicső vezérünk, ez intézet nagy épittetője: Kultuszminiszterünk hazaszeretete; mint előretörő nemzetünk fölvirágzásába vetett hitünk; mint az a szent eskü, mit, im!, e felséges j fehér agg azóta és sirhat szabadon-,-élet gyötrelmének miatta — nincs, ki most letörölje a könnyeket, kinek nem szabad látni a szenvedést, mert a kik körülte vannak^ sápadt, fagyos árnyak . . . nem egy olyan édes madonna képű szent, mint a mama volt. III. Nem láttam halva a mamát, légy áldva érte véletlen, nem láttam, mint tömeget azt az édes lényt, a kinek a lelke felém mosolyog a magányos éjszakákon, mikor szabad sirni. Jó az éjszaka, a sötétség reám veti köpenyét, a mely beburkolja az egész környezetet, — megjelenik előttem az ő fehér lelke tisztán, szabadon és ifjan és én elmondom neki, hogy nem vagyok rossz, hogy az ő emléke égeti az életemet, hogy csak azokat szeretem, a kiket ő szeretett, elpanaszolom neki, hogy milyen más minden, mióta ő elment, hogy az emberek szeméből csak hideg kritika árad felém, nem olyan ölelő szerelmes sugár, mint az övéből. — Mi lenne velem, ha láttam volna halva, megkékült fagyos ajkakkal, merev szemekkel — hidegen — mint az anyagot, mely por- • ladni kezd ? — Ez az egy illusió- tartja bennem a lelket, hogy talán a mama sorsa templom eszmei oltárképe előtt leborulva teszünk, mondván: édes hazánk!, | érted élünk, érted halunk; isten minket ugy segéljen! Most pedig, kövek!, elevenedjetek meg s emelkedjetek, szálljatok föl, föl -a magasba s öltsetek beszédes alakot, a magyar nemzeti kultura örök dicsőségére !! * * * E, lelkes hévvel elmondott, beszédre fölhangzott éljenzés csilapultával az épület északi végének egyik fundamentum-gödrébe szálltak alá, kik az első alaptéglákat voltak lerakandók. Az első alaptéglát Szováthy Lajos, tanitóképző-intézeti igazgató, e szavak kíséretében tette le: „A legerősebb sziklaalapnál is erősebb a hazaszeretet

u; háromszor ütve az ezüstkalapácscsal az első téglára. A második téglát Veszprémvármegye szeretett főispánja: dr. Fenyvessy Ferencz, Őméltósága, megbízásából ismét Szováthy Lajos, intézeti igazgató, helyezte el, e szavakkal: „A nemzet legnagyobb jótevői a tanítók". Hosszantartó, meg-megujuló éljenzés zendült föl ezekre az igaz szavakra. A harmadik téglát Papp Sándor, Veszprémvármegye kir. tanfelügyelője, e jeligével tette le : „Minden ország alapja s támasza a tiszta erkölcs A negyediket: Mészáros Károly, Pápa város polgármestere: „Pápa városa, nevében

1

1 ; az ötödiket: Amberg József, képezdei r. tanár, ezzel a mondattal: „Legyen ez az intézet a tudományra, az egyenes, nyílt, férfias jellemre és a komoly munkára való nevelés hajléka !

u ; a hatodikat: Kardhordó László, kémás, mint a többi halottaké, hogy ez a kis zöld sírdomb ott künn a temetőben — más, mint a többi. — Az anyuska lelkét látom, eljön mindig. — A múltkor azt kérdezte tőlem egy tavaszi csillagsugaras éjszakán, mikor megjelent, lázas vagy-e szegény fiam, fáj a fejed? (Nem tudom hogy lehetett, de éppen ezen éjszakán csak ugy tépte a testemet a láz). — Azt feleltem neki — anyuskám, mióta elhagytál — mindig lázas vagyok — olyan forró a testem — aztán meg fázom ismét. A hűvös kezet homlokomra tette, olyan édes érzés volt az, felkiáltok, de jó hideg a te kezed édes mamuska, ne vedd le a fejemről. A kik mellettem aludtak, felriadtak, az én könnyeim meg hullottak bőséges folyással és egyre csak azt mondtam, itt volt a mama lelke, meggyógyitott. Várom is minden éjjel az ő látogatását midőn sösét a szobánk, valahányszor jön, mindig gyógyithat valamit az én beteg testemen az ő varázsos enyhülést hozó lénye .... mert annyit-annyit szenvedek. IV. Mikor elolvastam a leveledet édes szerelmem, illatos papirosra irt levélkédet, melyben „velem együtt sirattad mamát" gyüpezdei segédtanár, e szavakkal: „Álljon ez az intézet időtlen-időkig !

u; a hetediket: Józsa Károly, képezdei rajztanár: „A hazaszeretet nevében

u ; a nyolezadikat: Horváth Fábián, képezdei ének- és zenetanár, e mondattal: „Legyen csarnoka a "művészetnek!'

6; a kilenczediket: Pasnáry Győző, képezdei megbízott segédtanár, e szavakkal : „A szép, nemes és jó magasztos eszméinek szolgálatában álljon ez épület !

u ; a tizediket: Ligárt Mihály, képezdei gyakorló-iskolai tanitó, pedig ezekkel a szavakkal tette le : „ Amilyen szilárdan fog állani ez a kő a nevelés e szent hajlékának alapzatában : épen olyan szilárd abbeli meggyőződésem, hogy, ha ebben az intézetben, melynek építését ez órában megkezdettük, kötelességteljesítő tanítókat nevelünk : e drága haza föl fog virulni s annak szent épülete vészben-viharban állani fog és büszkén daczol még az idővel is." A tizenegyedik téglát: Gráner Lipót, épitési vállalkozó, tette le „Pápa városa fölvirágzására u. Most a képezdei igazgató mindenik osztály képviselésére 1- 1, tehát 3 kiválóbb növendéket hivott föl, hogy e felejthetetlen, fenséges aktusban, társaik nevében, ők is résztvegyenek. Felber Béla, III. éves, képezdei növendék, tette le a tanuló ifjúság nevében az első követ, igy szólván: „Kedves társak ! Egy eszméért harczoljunk: a hazaszeretet magasztos eszméjéért!". Második volt: Szabó István, II. éves, képezdei növendék, aki ezzel a szép mondással helyezte el, társai nevében, a második követ; Adja az isten, hogy azok, kik majdan e fölépült intézet falai közül az életbe lépnek: oly lölettel dobtam a tűzbe. Vigasztaltál pedig édes és mégis minden szavad, sebet ütött a szivemen, mert annyi életet, annyi bűnnel teli szenvedélyt éreztem ki az Írásodból, hogy meggyülöltelek érte. Te élsz, virulsz, vétkezel, az én tiszta nemes „fehér" anyáin, meg a sirban fekszik. Minden szavad telve van az „Eva" szenvedélyes vágyával, még ha fájdalomról irsz is, nem birod magad beletalálni a gyásznak abba a tiszta resigiiált hangulatába, mely nem akar szeretni, csókolni látni semmit, csak sirni akar, sirni. Minden sorod az életről beszél, arról a lüktető életről, a melyet a karjaidban töltöttem el, arról a sok gazságról, hazugságról, a melyet mi ketten szőttünk a bűnös szenvedély mámorában és te mersz irni nekem az anyámról, a kinek az egész élete lapja olyan fehér volt, nem volt benne soha egy folt sem. Szerette családját, velük könynyezett, velük örült és aztán meghalt. Te meg, csaltad az uradat, profanáltad a gyermekeid nevét; — én tudom, hisz velem követted el ezt a sok vétket és mivel ezt tudom, megtiltom azt, hogy róla beszélj. Ha életben maradt volna az anyám, nemes gyöngéd szive talán téged is magá-